**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
13. fejezet: **Bailiff

Nem is tudom, pontosan hogyan írhatnám le azt a kétségbeesett érzést, amikor az egész épületet éreztem a fejemre zuhanni. A beszakadó pince mennyezete úgy megütötte a fejemet, hogy ha lett volna helyem, akkor sem akartam volna megmozdulni abból a magába roskadt fabábu-pozícióból, amiben magamhoz tértem. Az állam a mellkasomba döfött, a szám és az orrom tele volt porral, és biztosra vettem, hogy számtalan sérülést szereztem. Bal kézfejem mintha prés alatt lett volna, a jobbnak talán volt helye mozdulni, csak erő nem volt benne. Aprókat lélegeztem, nem próbáltam feltolni a kőtömböt, mely érzetem szerint a fejemen és a vállamon támaszkodott. Nem voltam tisztában a környezetemmel, hogy legyen merszem, a szédülés és a fájdalom pedig még a félelmet is maga alá gyűrte.

Mégsem voltam egyedül a sötétben.

Próbáltam összeszedni a gondolataim, felidézni, hogy kerültem ide. Emlékeztem a pincére. Arra, hogyan ragadtam meg Rel csápját, ami mostanra eltűnt. Felismertem volna, ha még ott van a tenyerem alatt. Emlékeztem arra a beszippantó erőre is, ami magával ragadott, mikor elfogadtam a sötétséget.

Fölöttem a rombolás és a munkagépek zajai egyre erősödtek, kisvártatva pedig meghallottam az első emberi hangokat is, de nem volt elég levegőm vagy erőm kiáltani. Vártam.

Először a satuszerű szorítás szűnt meg a bal kezemen, ahogy a súlyos tömb felemelkedett róla.

- Találtam valakit!

• Anyám, kizárt hogy ez egy túlélő…
• Azért csak lassan… LASSAN! - Az első hang gazdájának kiabálását követően én is csak lassan kaptam vissza a fájdalmas zsibbadással járó vérkeringésemet. Már a könyököm is fázott a szűk börtönbe szabaduló késő őszi hideg levegőtől.
• Ketten vannak!

Egyre jobban fájt a kezem, de még mindig nem volt erőm kiabálni, csak éreztem, hogy csendben megerednek a könnyeim.

- Engedjen oda!

• Uram, álljon félre! Nem biztonságos.
• Az ott! Az a nem biztonságos! - kiabált vissza. Ismertem a férfi hangját, de nehezen álltak össze a felfogott információmorzsák felismerésekké. Tudtam, mi történik, mégsem tudtam összekötni a szükségleteimmel, hogy nehezen vettem levegőt, fáztam, és a fájdalom újra meg újra szétzúzta a gondolataim, mielőtt összeálltak volna. Egyik inger szorította ki a másikat.
• Kihozzuk őket onnan, de most álljon félre az útból!
• Brian!

Csak mikor a nevét kiáltotta, jöttem rá, hogy Tucker ilyen kétségbeesett.

- Oké, rögzítettem! Emelheted! - a két katasztrófavédelmis fickó közül a kiabáló hangját elnyomta a daru és az engem összenyomó épületelem csikorgó hangja, majd lassan enyhülni kezdett a nyomás, míg meg nem éreztem a hátamba csapó dér hidegét.

Úgy fáj…

• Vigyázz!

Nem messze a fejemtől zuhant vissza, és a hangokból ítélve darabokra tört. Hallottam a köveket gurulni, a port szállni, magamat szipogni, amitől a tüdőmbe került port kiutasító szervezetemet megrázta a köhögés.

- TÚLÉLŐ!

Kitapogatta a nyaki ütőerem, tarkótól nyakszirtig a csigolyáim, majd egy férfi lapáttenyere beterítette a homlokom, és lassan felemelte a fejem, zseblámpával a szemembe világított.

- Hordágyat! - kiabált a háta mögé, majd megszólított. - Hölgyem, tudja hol van?

Égett a torkom, ezért fájó nyakkal, amennyire tudtam, bólintottam.

- Kivisszük innen, rendben? Benyúlok a hóna alá, és háromra megpróbálom kiemelni. - Közben két karját óvatosan összefonta a mellkasom fölött, és saját testéhez szorítva - Három! - húzni kezdett.

Annyira belegémberedtem összerogyott testhelyzetembe, hogy a térdeim ki sem egyenesedtek, mikor a lábaim végre teret kaptak. A férfi egy másik segítségével felrakott egy hordágyra, és a sötétben ügyetlen, émelyítő ringatás után nem sokkal már a mentő mennyezetére pisloghattam.

- Brian! Brian! - Tucker addig kiabált, míg elérte, hogy odaengedjék a társához. Legalábbis a hangokból ítélve. Nem tudtam eldönteni, hogy ő a szerencsésebb, vagy én. Oldwoodnak volt, aki a nevét kiáltozza az aggodalomtól.

Oldwoodnak szerződése van.

Oldwood sokkal nagyobb bajban van, mint én.

Oldwood nem olyan magányos, mint én.

Rel…

Hiába szólítottam, a berehs nem jelent meg. A démonom nem beszélt hozzám, a sötétség azonban egyre tágult bennem. Annak ellenére, hogy alig tértem magamhoz, piszkosul kimerült voltam. Kaptam infúziót, lemosták az arcom langyos vizes szivaccsal, megpróbáltak megitatni, betakartak.

Meg kell halni, hogy törődjenek velem. Minden alkalommal. Nem baj.

Nem baj.

- Tud beszélni? - kérdezte egy másik, egyértelműen mentős férfi. Csüggedten ránéztem, de nem éreztem erőt magamban felelni. - Hát, legalább hallani hall engem. Ez máris jobb, mint a semmi. Szerencséje, hogy nem egy alsóbb szinten volt. Így is majdnem kilapult. Nem mozdítom jobban, amíg nem vizsgálják ki, rendben?

Behunytam a szemem. Amúgy is kiszáradt, és bántotta a fény.

- Befér még egy?

• Elnézést… - egy nyögéssel odébb tolt hordágyastul, hogy teret adjon a másiknak, amin Oldwoodot gurították be mellém, és mindkettőnket rögzítettek az útra. Kaptam egy nyugtató injekciót, ami úgy elnyomta a fejem, hogy alig maradtam tudatomnál. Mire ismét kinyitottam a szemem, a dobhártyám majd beszakadt a szirénától és az arcomat beterítette egy oxigénmaszk, ami óriási segítség volt.
• …mindketten a kiszáradás és kihűlés szélén vannak, zúzódásokat, csonttörést és agyrázkódást diagnosztizáltunk, valamint a férfinek koponyasérülései is vannak.
• Készítsék elő a röntgent, kelleni fog egy koponya-CT, MRI-vizsgálat, vegyenek vért…

Nincs annál kellemetlenebb, mikor az ember feje fölött döntik el, mi mindent fognak vele csinálni. Nem akartam kórházba menni. Az is rossz ötlet volt, hogy Oldwoodot annyi védtelen ember közé vigyék, de nem volt erőm vagy lehetőségem megakadályozni. Csak remélni tudtam, hogy az állapotunk csitítja a természetfölötti entitások akciózásait.

- Nincs pulzus! Leállt a légzés!

• Azonnal az intenzívre!

Magamnál voltam - úgy, ahogy - ezért biztos voltam benne, hogy a főnököm fölött pánikolnak.

- Úristen… Úristen… - Tuckert félretolták a mentősök, engem meg ott hagytak vele a folyosón várni a soromra. A fel-alá mászkáló férfi a fejét fogva végül lerogyott a fal tövébe, mikor az egész szakasz kiürült a kórházban. Vagy csak én nem fogtam fel senki mást magunkon kívül.

• Édes istenem, mit tehetnék, hogy megmeneküljön? Csapás csapást követ.
• Hiába - feleltem isten híján én, rekedt hangommal, melyet tovább tompított a maszk. - Ha létezik is, nem segít.
• Magának hálásnak kéne lennie, hogy ennyivel megúszta! - Fogai között szűrte, akár valami szitkot, nem mintha amúgy megbántott volna vele.
• Nincs isten, Tucker.
• Hát mi mentette meg akkor magát másodjára is egyetlen évszakon belül? - Felpattant a fal tövéből, és mellém lépve fölém hajolt. - De ha már ilyen virgonc, elárulhatná, hogyan jutott a pincéből az emeletre maga is és Oldwood is.
• Pince?
• A pincében robbant a bomba, maga és Oldwood pedig nem sokkal előtte ott voltak. Kizárt, hogy cirka öt perc alatt az emeleten kössenek ki.

Elnyűtt tüdőm sínylette meg a spontán felszakadó nevetést.

- Blöfföl. Ha az emelet romjai alatt találtak meg minket, honnan tudták, mi van a pincében? - Szárazat nyeltem a maszk alatt, próbáltam megnedvesíteni kicserepesedett számat.

Tucker elővette az iPhone-ját, felütötte a híreket, és megmutatta a videót, amit egy turista rögzített arról, hogyan omlott magába a rendőr-főkapitányság. Az épület szó szerint bokából rogyott össze. Ennyit arról, mennyire vannak hatással a síkok egymásra.

- A nyomkövetőik szerint még két perccel ez előtt is a pincében voltak. Kizárt, hogy az emelet romjai között érje önöket az összeomlás.

• Mit vár tőlem, Tucker? - Sziszegve kiszabadítottam a bal karom, mert így is éreztem a lüktetést. ­Felemelt ujjaim és kézfejem össze-vissza görbült, ránézésre megállapítható volt, hogy számos ponton eltört. - Ez a kezem egy kőtömb és Oldwood feje közé szorult. Sajnálom, hogy nem vagyok eléggé Iron Man megvédeni őt.

Saját magától. Meg egy ránk omló épülettől. Meg a tízéves szerződésétől. Két pillanattal a felismerés után - epéskedtem magamban.

Tucker nehezen kifújta a mérgében visszatartott levegőt, eltette a telefonját, majd a hordágyam szélére támaszkodott.

- Magával kapcsolatban minden gyanús, Everlast. Elismerem, hogy nem szándékosan kavarja a szart. Azt is elhiszem, hogy jót akar. De amióta megjelent, itt minden egyre kaotikusabb. Ha Brian meghal, magát teszem felelőssé, és higgye el, minden követ meg fogok mozgatni, hogy bebizonyítsam.

Már épp ott akart hagyni, mikor erőtlenül utánaszóltam. Van még bennem egy kis kurázsi.

- Isten halott, vagy sosem létezett. Ha valaki, én tudom. Nem akarom, hogy Oldwood meghaljon, de fogalma sincs, mekkora veszélyt jelent egy olyan öntudatlan szerződő, mint ő.

• Maga aztán jól beverte a fejét. - Tartva tőle, hogy egy szavát sem fogtam fel, tenyerét a homlokomra tette, pupillareakciót vizsgált, nyilván volt némi rutinja. Másik, viszonylag ép kezemet kiszabadítva megfogtam a csuklóját, és amennyire tudtam, megszorítottam.
• Oldwood az esemény középpontja, nem én. És ha mégis létezik Isten, rajtunk nem segített soha. Ő nincs tisztában azzal, ami történik, maga pedig fel sem tudná dolgozni. Ahogy azt sem látja, mennyivel veszélyesebb nálam.
• Hívok egy orvost.
• El fogok ájulni - szorítottam meg még egyszer a csuklóját -, de ha mindenre kész a megmentésért, csak azután hívjon orvost!
• Engedje el a kezemet, Ev… - Nem tudta befejezni a mondatot. Az erő, ami fekete lyukként képezett vákuumot a valóság szövetében, most az adrenalinszintjétől megugrott életenergiát vonta ki belőle, mert nekem ennél többre nem futotta. A sötétségé vagyok, és ő az enyém. Elfogadtam. Háromméteres árnylények siklottak fel Tucker lábain, egyre dagadva az élőtől lopott vitalitástól, noha ő ebből semmit sem látott, és még az én látásom is tejfehérré homályosult a kórház mennyezeti lámpáinak fényében, mielőtt utolsó gondolatommal még elküldtem az abszurd életmentő csapatot Oldwoodhoz.

Tucker rosszul lett, hányt, én pedig megadtam magam a kimerülésnek.

Órákkal később felébredtem, de még mindig nem volt gipszben a kezem, nem voltak ellátva a sérüléseim, mi több, teljesen egyedül feküdtem a kihalt folyosón.

- Ez egy kiváló alkalom, Sarah, hogy helyretegye, amit elkövetett.

• Mit követtem el?
• Tegye semmissé a szerződését, amíg lehet. Nem volt jogosult megkötni. Magának halottnak kellene lennie.
• Ki a franc maga? - pislogtam ki a sötétet a szememből, de a kopasz, fekete öltönyös, amúgy jól szituáltan ellenszenves férfi rám se nézett.
• Azt hiszem, ha az, amivel maga szerződött, a démon nevet viseli, akkor az én fajtámat nevezik angyalnak.

Esélyem sem volt visszafogni azt a cinikus röhögést, amibe kis híján bele is fulladtam.

- Angyal! Egy kibaszott angyal! - Levette rólam az oxigénmaszkot, kicsit közelebb intettem, mert a hangom még mindig nem volt az igazi.

• Mond csak… vannak szárnyaid is? Vagy ilyen fél-éteri rohadékok vagytok, mint az Odaát sorozatban? Hallotok mindent, és csesztek rá nagyívben. - Képtelen voltam abbahagyni a röhögést. - Húzd el a fényes hátsód, és hagyj engem békén a hülyeségeiddel!
• Félreérti a helyzetet, Sarah. Attól hogy maguk angyalnak nevezték el a fajtánkat, még nem lesz közünk a meséikhez vagy elvárásaikhoz. Ami azt illeti, a mi dolgunk az, hogy meghagyjuk őket a saját ügyeikkel szenvedni vagy sikeressé válni. És egy szerződés sem érdekel minket, amit egy olyan sötét entitással kötnek, mint a magáé, mindaddig, amíg az megfelel minden kritériumnak.
• Kritériumok. Aha. Világos.
• Sarah, a maga szerződése nemhogy nem teljes, de még csak nem is lehetne érvényben. A maga szerződése instabil, és instabilitást hoz világának rendjére. Állítsa vissza, amíg még nem késő!
• És mégis hogyan lennék én hatással egy olyan rendre, ami sose volt, Smith ügynök?
• Az, hogy maga átjátszó állomás két sík között, alapvetően dönti meg a kettő saját egyensúlyát. Ha nem akarja, hogy a rémálmai minden ember rémálmaivá váljanak, érvénytelenítse a szerződést!
• Szóval haljak meg? - néztem rá döbbenten, most először fogva fel, mit kérnek tőlem.

Még egy öltönyös fickó jelent meg, de válaszra se méltatva kioldották a hordágyam rögzítő szíjait, odébb tolták az infúziós állványt, amivel a tűt kitépték a karomból, az érzéstelenítőktől elzsibbadt testemet pedig először felültették, majd erőtlen-rekedt tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva talpra noszogattak. Végül kettejük közül a hajjal is rendelkező hátulról lefogott, és még nehezére sem esett állva tartani, a kopasz pedig megragadta az állam, hogy a szemébe nézzek.

- Töröljük a kartonját, töröljük a kapcsolatai emlékeit, mindent elrendezünk maga helyett, csak annyi a dolga, hogy megérti, nincs helye egy olyannak, mint maga, ebben a világban.

• Megtudhatnám, mégis mit művelnek a beteggel? - Egy nővér sietett felénk a folyosón, én pedig egyre kevésbé éreztem, hogy önmagam tudok maradni. A nyugtatók zsibbadásán túl egy sötét köd kezdett kavarogni az elmémben. Sokkal intenzívebben, sokkal testesebben fogta meg a tudatomat, mint a gyógyszerek, és a hányingerkeltő forgatagban egy érzet kezdett formát ölteni benne. - Ez a nő súlyosan megsérült, bármit is akarnak tőle, kizárólag azután tehetik meg, hogy elláttuk és kihallgathatónak minősítettük. Most pedig megkérem, hogy távozzanak! - Kijelentése végére a két férfi felé fordította a figyelmét, mi több, a nővér már karon ragadott, hogy kihámozzon a hajas szorításából.
• Intézd el! - utasította a kopasz, még mindig az államat fogva, és amint a nőre pillantottam, az érzet kikristályosodott, elengedett jobb kezemmel az öltönyös árnyéka felé nyúlva hívtam a sziszegő szörnyet, mely szinte a semmiből vetődött a tenyerembe, és odatoltam a kopasz arcába.

Az üvöltve hadonászó férfit figyelmen kívül hagyva a nővér karja után kaptam, szinte belehulltam, ahogy vállal még nekipréseltem a másikat a falnak. A nő húzni kezdett, én pedig igyekeztem nehezen koordinálható lábaimat egymás után pakolni, hogy eltávolodjunk tőlük.

- Biztonságiakat kérek a földszint kettes folyosójára! - kiabálta az övéről lerántott walkie-talkie-ba, hónom alatt átkarolta a hátam, és szétolvadó arcával rám mosolygott. - Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. - A női hang férfias zengéssé erősödött, és végre hálásan hagytam az érzetet kiteljesedni a testemben.

Nevettem.

Addig nevettem, míg a könnyem nem folyt, és egyedül álltam a sziklák, por, szüntelenül üvöltő és hörgő sötétségében, hátrapillantva a folyosón az árnylénnyel küzdő két öltönyösre. Ott volt a kórházi folyosó, de nem olyan volt, mint eddig. A falak éteriek voltak a sziklás-köves talajhoz képest, amin álltam, a levegő bántóan karcolta a bőröm. Minden, ami körülöttem volt, megtelt azzal az érzéssel, hogy itt soha semmi sem állandó, csak az önérvényesítés. Egy rideg, kegyetlen hely, ahol a fény ismeretlen, a gyilkolás a születéssel egyenrangú, a kínzás és kínzatás opció, mint mikor gyümölcsök között válogat az ember. Hogy mi minden volt még ott, azt még sejteni sem akartam. A nevetésem elapadt, mi több, el akartam tűnni.

Sehol nem láttam a démont. Még csak nem is éreztem a jelenlétét.

Nem.

Rosszul mondom.

Nem tudtam megkülönböztetni őt, kiválogatni mindazok közül, amiket éreztem.

Minél több képességet ölelsz magadhoz, annál többet veszek el belőled.

Hol vagyunk?

Részben ott, ahonnan jöttem.

A saját lábamon álltam, de a sérüléseim rohamosan emészteni kezdték a testem. A horzsolások repedni, gennyedzni, törött bal kezem deformálódni és iszonyúan fájni kezdett.

Élve elrohadok! - Kétségbeesetten kaptam egyik iszonyú tályog után a másikhoz, bevert fejemhez nyúlva a hajam csomókban a markomban maradt.

Az enyészet csak része mindennek. Mert nem vagy idevaló.

Vigyél vissza!

Visszaviszlek. De nem itt.

Hol vagy?

Ezen a helyen egyek vagyunk. Kivételesen megnyugtatlak, ami itt és most történik veled, nem marad így, mikor visszatérsz.

Térdeim megadták magukat a súlyomnak, egyensúly híján pedig magamba roskadtam, mint a csontsovány öregemberek. Mert már nem volt hús, ami megtartott volna.

Vigyél ki innen!

Elfogadtad a sötétséget. Ne hátrálj ki belőle, ha nem akarod, hogy időd előtt emésszen fel! Nem ezért képeztelek.

Képeztél?! Képeztél?!

Téged nem egy Oldwood-féle sorsra szerződtettelek. Vagy tán arra jobban vágysz?

Nem. - Mély levegőt vettem, de mintha pengék vágták volna a torkomat.

Állj fel!

Felálltam. Fogalmam sincs, hogyan. Fonnyadó testem megindult a kicsavart világban, melyben minden kő mögött lapult a gonoszság, az éhes tekintetek.

Ez nem a pokol.

Nincs pokol. Alvilág és a lelkek útja van a halandóknak. Néhány kivétellel.

Hol vagyunk?

A világod és a világom határán. Híd vagy a kettő között, ezért tudtalak idehozni. Jelenleg ez vagy te.

Lenéztem az egyre csontosodó kezeimre. Ez lennék?

Szabadon jársz-kelsz a síkom és a saját síkod közötti területen. És nem tovább. Egyelőre.

Átjutok majd a tiédre?

Mire átérsz, te már én leszek - emlékeztetett a végkifejletre. - Minél több képességet szabadítasz fel általam, annál kevésbé leszel önmagad. Így szól a szerződés.

Azok ott - fordultam meg, egy utolsó pillantást vetve az árnylényt kivégző öltönyös férfiakra - kik voltak?

Úgy emlegetik őket, mint bailiffek. Végrehajtók.

Igaz, amit mondtak?

Részben igaz. De nem kell, hogy így maradjon.

Meg akarnak ölni.

A bailiffek nem ölnek halandókat.

De nem is angyalok - epéskedtem, cinikusan elhúzva a számat, majd a rossz szájízem miatt nyelni próbáltam, de semmi nem stimmelt. Kicserepesedett ajkaim nem éreztem élőnek, az állkapcsom recsegett, és mikor a számba nyúltam ellenőrizni két fogamat, az ujjaim között maradtak. - A francba - nyüszítettem kétségbeesetten, elhajítva mindkettőt, és továbbmenetelve, ahogy ő kérte. Egyetlen mentsváram az volt, hogy bízok a vezetésében, bízok abban a lényben, ami lassan felzabál, tűrőképességem határán összeroppantja a lelkem utolsó védőburkát is, mint gyermek a dió héját.

Nem léteznek angyalok. A bailiffek a világodra hozott rendet őrzik. Szabályokat tartanak és tartatnak be. Nem érdekli őket semmi más.

Azt akarják, hogy meghaljak. Azt mondják, a szerződésünk illegális, és hogy bontsam fel. Igaz, ugye? Halottnak kéne lennem. Átvertél.

Talán igen, talán nem.

Nem akarok meghalni. Igazságtalan az egész. Én csak élni akartam. Mi rossz van abban? Még a szerződések sem érdeklik. Miért vagyok én elfogadhatatlan?

A démonidézés rendje, hogy az idéző és az áldozó, amennyiben életet vagy lelket ajánlanak, ugyanaz a személy. Te nem hívtál, de szerződtél. Ezt ők hibának látják a rendszerben, egy javítandó tételnek.

Miért olyan rohadt fontos ez?

Mert a szabad akarat a halandók sajátja. A manipuláltság nem kifogás. Te magadtól nem idéztél volna meg, én választottalak téged szerződőnek. Én voltam, aki visszaélt a helyzeteddel. Én tettelek ilyenné, anélkül, hogy ismerted volna a feltételeket.

De én voltam, aki belement ebbe.

Az mindegy.

És most azt akarják, hogy szüntessem meg a szerződést.

Nem szüntetjük meg a szerződést.

Ezek szerint, ha idő előtt meghalok, neked semmi se jut.

Ha idő előtt meghalnál - állított meg egy óriási szikla mellett -, ami belőled maradt, csupán egy kóbor lélek lenne, ami szüntelenül keresi elvesztett darabjait anélkül, hogy képes lenne megnevezni, mit keres, végül beleőrülnél a tehetetlenségbe, dühödben pedig addig tizedelnéd az élőket, míg az idő folyamában semmivé nem foszlanál.

Akkor már inkább zabálj fel! Az csak egy emberöltőig tart. Vagy addig sem.

Látod, milyen kegyes vagyok sötét entitáshoz képest?

Röhög a vakbelem. Ha még van.

A kuncogás kísértetszellőként söpört végig a kietlen pusztaságban, a vörös-fekete felhők alatt. Ebből felismertem, hogy a saját világomban már elhagytam a kórházat. Mi több, amint önerőmből megérintettem a sziklafalat, a sötétség szó szerint kiköpött magából. Köhögve, ugyanabban az állapotban, amiben bevittek, borultam a hóba két szemetes konténer mellett, egy sötét zsákutcában.

Jól kivezettél - köhögtem elnyújtott kuncogással. Piszkosul fáztam, és a hideg nem rázta fel lezsibbasztott tagjaimat. - Relt akarom… hol a hatlábú szörnyem?

- Gyere, segítek! - A démon helyett azonban egy nő szólalt meg fölöttem. - Kapaszkodj a karomba! Nem, nem olyan vagyok. Mindjárt éjfél. Rebecca Sheldown. Majd később elmondom. Ha tudom. - Felnyalábolt a földről, és teljes testtel nekem feszült, hogy közösen megtartsuk megviselt porhüvelyem. Csak az visszhangzott a fejemben, hogy fogalmam sincs, ki ez a nő, honnan került épp ebbe a zsákutcába, miért segít, és hogy nem akartam többet bailiffel találkozni. Nem akartam meghalni.

Nem akartam egy harmadik katarzist.

Relt akartam, egy forró teát, és aludni. Hagyjatok élni.

• Fáj.
• Holnap begipszelnek. Igaz, el fogják törni még egyszer. Ott leszek. Nem, ők nem. Csatorna! Úgy. Lassan. Főzök egyet.
• Gondolatolvasol? - köszörültem meg a torkom.
• Nem. Hosszú történet. Előbb pihenni fogsz. Autóval. Majd reggel.

Túl kimerült és túl zsúfolt volt a fejem ahhoz, hogy megpróbáljam összerakni, amiket ez a nő mondott, ezért csak hagytam magam elvonszolni egy taxiig, ahol befeküdtem a hátsó ülésre, és fogalmam sem volt, hol szálltunk ki belőle. Csak az érdekelt, hogy kaptam egy ágyat, egy helyen, amit nem ismertem, tehát a bailiff sem fog megtalálni. Oldwood jó kezekben, Tucker kiheveri, nekem takaró.

Letudtam egy újabb napot.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)