Mindig öröm, amikor felbukkan egy-egy dél-koreai alkotás, hiszen jól tudjuk, hogy náluk még a "kevésbé sikerült" filmek is magasan az átlag felett teljesítenek. Habár, mint megtudtam itthon is vetítették egy héten keresztül egy budapesti moziban a filmet, sajnos hozzám nem jutott el a híre, így viszonylag későn fedeztem fel. Viszont olvasva a rövid szinposzisát, látva a szereplőket, nagy elvásárokkal ültem neki a Jang Jae-hyun által írt és rendezett Exhumának. Az eredmény pedig minden várakozásomat felülmúlta.

A történet szerint hiába próbálnak minden eszközzel meggyógyítani egy szüntelenül síró, újszülött kisbabát. Édesapja nem bírja tovább és korántsem rendhagyó módon igyekszik segíteni gyermekén. Egy sámán segítségét kéri. A sámánasszony rájön, hogy a kisbabát a lassan 100 éve elhunyt nagyapa szelleme kínozza, ezért felkeresi az ismert földjóst, akivel már dolgoztak együtt, hogy segítsen neki kihantolni az öreg sírját. A szokásos eljárás azoban kevésnek bizonyul, mert valami egészen más bújik meg a sírban. Valami borzasztó szabadul rá már nemcsak a családra, hanem mindenkire.

A cselekményleírás alapján ez lehetne egy átlagos démonos-szellemes történet. Lehetne, ha nem dél-koreaiak készítették volna. Akik horrorkörökben mozognak kifejezetten vágynak már arra, hogy ne elcsépelt, jumpscare maratont kapjanak, papírmasé karakterekkel, hanem olyan sztorikat, melyek vagy a tartalmuk, vagy a formájuk, esetleg mindkettő tekintetében tudnak valami újat, frisset és borzalmasat felmutatni. Ha kommersz szellemes sztorikról van szó, akkor ott mindig az egyén és annak kálváriája áll a középpontban. A démonok csak úgy gonoszkodnak, vagy van valami tragikus dolog a múltjukban. Nem úgy az ázsaiai filmekben. Ott nagyon komoly hitrendszer, mitológia és történelmi múlt húzódik meg ezek hátterében. Az Exhuma pedig nagyon jól reflektál ezekre.

A spiritualitás ott nem valami humbug, vagy furcsa szokás, hanem valóság. Éppen ezért nem válik nevetségessé, hanem nagyon is hihető a mi szemünknek is, amit látunk. A sámánrítusok, feng shui temetkezési hagyományok, szertartások nem azért lesznek valósághűek, mert utánuk kutattak, hanem azért mert ez náluk a mindennapok része. Gyönyörűen keveredik a filmben a modernitás és a hagyomány. Jang Jae-hyun pedig ehhez kapcsolja hozzá a történelmi múlt és annak máig érezhető hatásait. Észak és Dél szembenállása mellett, a japánokhoz fűződő bonyolult és korántsem békés kapcsolat is nagy hangsúlyt kap a filmben. A legjobb pedig, hogy nem akarják a szánkba rágni mindezt. Csak annyit és úgy magyaráznak meg a nézőknek mind a spiritualitásból, mint a történelmi gyökerekből, hogy érthető legyen a laikus számára. Nem magyaráznak túl semmit és nem is kell nekik. Tökéletesen érthető a konfliktus, a hagyományokból adódó különbségek és feszültségek. A kedvenc részem az volt, amikor a japán szellemmitológiát állították szembe a koreiai misztikummal. Gyönyörűen megmutatkozott a két nép viszonya ehhez a világhoz.

Az Exhuma szól a generációs bűnökről, a nemzetek sorstragédiáiról, a nemzedéki ellentétekről, a modernség és a hagyomány keveredéséről. Nem pusztán egy család sötét múltja áll a háttérben, hanem innen kiindulva fejtik fel az országuk tragédiáit is. Az egész lényege pedig az, hogy mindezzel tudni kell szembenézni. Az nem megoldás, ha mélyen elzárjuk, lefedjük és eltemetjük. Ezzel csak elódázzuk a probléma megoldását.

Ám mindezek mellett a horrorfaktor is nagyon jól működik. Jang Jae-hyun hat epizódra osztotta a filmjét és egyre inkább haladunk a sötétség felé. A 130 perces játékidő hosszúnak tűnhet, de pontosan amiatt, hogy továbbmegy egy átlag démonos horrornál és ad magának időt arra, hogy szépen felfejtse a probléma gyökereit, egyáltalán nem tűnik a film hosszúnak. Bőven okoz hidegrázós pillanatokat, a szereplők pedig igazán rokonszenvesek, tehát tudunk értük izgulni. Talán lehetett volna picit kegyetlenebb is a rendező, de még ezt is el tudom neki nézni, mert egy igazán élvezetes, elgondokodtató, nem mindennapi filmélményt adott. Choi Min-siknek meg csak örülni tudok, ha látom, elvégre két igazán meghatározó horrorélményt neki köszönhetek. Az Oldboy és az I Saw the Devil igencsak hozzájárult ahhoz, hogy teljesen átadjam magam az ázsiai horrorok világának. Mellette egyébként kifejezetten erős szereplő Kim Go-eun és Lee Do-hyun is, Yoo Hae-jin pedig gondoskodik arról, hogy az általa behozott komikum egy picit oldja a ránk telepedő feszültséget.

Lezárásképpen pár szó még az entitásról. Aki tényleg egy rohadék és roppant félelmetes jelenség. Azt szerettem benne a leginkább, hogy nagyon konktrét oka és célja volt, ezáltal a fenyegetés sokkal erőteljesebb. Ahogyan haladunk előre a cselekményben a jelenléte egyre erősebb lesz és a haláltánc pedig, amit főszereplőink vele járnak egyre kilátástalanabb. Tényleg érezzük, hogy mekkora felelőssége van a szereplőknek és milyen baromi nehéz a dolguk. Ahogyan pedig egyre inkább láthatóvá válik az entitás, úgy válik minden egyre rémületesebbé. Teljesen megértjük a félelmet és a bénultságot, mely hőseinket átjárja.

Összességében tehát az Exhuma egy nagyon erőteljes film, mely mind a nemzeti emlékezet, mind pedig a démonos/szellemes zsáner területén maradandót tud nyújtani. Gyönyörű az operatőri munka, impozáns képeket kapunk, a digitális trükkök terén az élen járnak (igazán átvehetnék ezt a mértéktartó hozzáállást), pazar a tempó, nagyon jó érzékkel adagolják a feszültséget és valahogy soha nem az történik, mint amire elsőre számítanánk. Ez egy kifejezetten átgondolt, önreflexív és intelligens alkotás. Majdhogynem tökéletes.

IMDb