Minden szülő rémálma az, hogy eltűnik a gyermeke. Amikor mást kérünk meg, hogy vigyázzon rá, amikor óvodába/iskolában megy, vagy átugrik a barátnőjéhez/barátjához folyamatosan ott bújkál a szülőben az a szorongató érzés, hogy mi van ha elrabolják/eltűnik/baleset éri/eltéved stb. Ezt csak akkor tudjuk igazán megérteni és átérezni, ha magunk is szülővé válunk. Ha pedig meg is tapasztaljuk azt, hogy eltűnik a gyerekünk, akár csak pár percre, annál nincs rettenetesebb a világon. Hogy honnan tudom? Magam is szülő vagyok és sajnos egyszer volt részem benne, hogy eltűnt a gyermekem. Nem volt több 20 percnél, nem is mi tehettünk róla, de ez nem is számított. Az a pár perc számunkra az örökkévalósággal volt egyenlő. Évekkel ezelőtt történt, de mind a mai napig olyan élénken él bennem az a pánik, az a félelem, mintha egy perce lett volna. Éppen ezért elég nehezen ülök le megnézni olyan filmet, aminek ez a témája, viszont ha mégis megteszem, akkor sokkal szigorúbban értékelem. Még pedig azért mert már ismerem azt az állapotot, amit be akarnak mutatni a nézőknek és ha nem sikerül, ha nem hiteles, ha nem életszerű, akkor engem nem is érdekel. Előrebocsájtom a Fogságban nem ilyen.

A történet elején két nagyon szimpatikus családot ismerhetünk meg, ám ez az idill nem tart sokáig. Keller Dover (Hugh Jackman) minden szülő rémálmával néz szembe, mikor 6 éves kislánya, Anna, barátnőjével együtt eltűnik. A kétségbeesés óráiban teljesen eluralkodik a családon a pánik, egyre reményvesztettebbé válik a helyzet. Az egyetlen nyom egy rozzant lakókocsi, amit az utcájukban láttak parkolni. A nyomozást vezető rendőr, Loki (Jake Gyllenhaal) letartóztatja a sofőrt, Alex Jonest (Paul Dano), de bizonyítékok hiányában szabadon kell engednie. Ekkor Dover úgy dönt, maga ered a kislánya nyomába és semmilyen eszköztől nem riad vissza annak érdekében, hogy megtalálja a gyermekét.

Már szót ejtettem arról, milyen nagy rajongója vagyok Denis Villeneuve munkásságának. Különösen amiatt, ahogyan a régi sci-fi világát visszahozza. A Fogságban viszont egy thriller, erőteljes drámai beütéssel, tehát itt nem tudja alkalmazni azokat a fogásokat, amelyek annyira jellemzőek rá. Bár ez azért nem teljesen igaz, hiszen ebben a témában is megtalálta azt, hogyan tud a képekkel ráülni a néző mellkasára, hogy az alig kapjon levegőt. Itt nem a teremtett világ, hanem a történet hangulata adja azt a szorongató érzést. A pánik, a rettegés, a csüggedés, a félelem lemászik a vászonról és felkúszik a néző gerincén. Az irányítás teljes elvesztésén van a fókusz és ezt az érzést a rendező kiterjeszti mind a dráma, mind a thriller és mind a krimi vonalra. Villeneuve nem választott a zsánerek között, hanem nagyon ügyesen vegyítette azokat és mindegyikben maximálisat nyújtott. Tehát ha valaki egy szívbemarkoló drámai filmet akar nézni az is megtalálja a számításait, mint ahogyan az is, aki egy feszült hangulatú thrillerre vágyik, és az is nagyon elégedett lehet, aki egy csavaros krimit akar megnézni. A rendező ismeri, szereti és nagyon jól használja a különböző műfajokat. Nem okoz gondot neki az ugrálás közöttük és ami még jobb: az sem, hogy szépen összefésülje ezeket. A nyomasztó légkört csodásan egészítik ki Jóhann Jóhannsson depresszív dallamai, valamint Roger Deakins roppant hideg képei.

Talán soknak tűnhet a 153 perces játékidő, de egyáltalán nem az. Villeneuve nagyon jó érzékkel mutatja be a kétségbeesést, a haragot, az önvádat, azt, hogyan milyen utakat járhatnak be a családtagok egy ilyen traumát követően. Vannak, akik összekapaszkodnak, vannak, akiknek az ágyból sincsen kedvük kikelni, vannak, akik mindent megtesznek, még azt is, amit nem kellene, hogy választ találjanak. A családi dráma mellett kapunk egy roppant szövevényes és kegyetlen ügyet is. A rejtély pedig nem sikkad el a dráma mellett. Ezért tud annyira jól működni a film. Egyetlen pillanatban sem válik unalmassá, miközben a rendező arra is vigyáz, hogy ne nyomja agyon a cselekménnyel a nézőt. Pont akkor enged egy kicsit, amikor már elviselhetetlen a légkör. Ekkor behozza a nyomozós vonalat és picit eltereli a figyelmünket, hogy aztán jó érzékkel emlékeztessen rá, milyen súlyos témával állunk szemben.

Egy ilyen karakterdráma nem működhet, ha nincsenek jó színészek. Villeneuve azonban megtalálta a megfelelő embereket a szerepekre. Hugh Jackman-t külön ki szeretném emelni, mert talán rajta volt a legnagyobb nyomás. Neki volt a legnehezebb feladata. Egy erős, biztonságot adó, a családjáért nap, mint nap dolgozó apát kellett alakítania, akinek egyik percről a másikra kicsúszik a lába alól a talaj. Elveszíti a kontrollt, elveszíti a családfő szerepet, ami a létezésének alapját adta. Emiatt kétségbeesetten próbálja visszaszerezni az irányítást és ezért olyan lépésre szánja el magát, ami roppant visszás. Jackman parádésan oldotta meg a váltást, azt hogy érthetővé tette a karaktere tetteinek motivációt és még akkor is szimpatikus tudott maradni, amikor viszolyogtunk tőle. Paul Dano méltó párja, ami megint azért fontos, hogy meglegyen a megfelelő dinamika és egyensúly a történetben. A rendező nem akarja, hogy fekete-fehéren lássuk a történetet és ebben a színészek partnerei voltak. A kettejük közötti ékben helyezkedik el Jake Gyllenhaal, aki ismét bebizonyítja, hogy mennyire jó színész. Mellettük kevesebb jut ugyan Maria Bello, Viola Davis vagy Terence Howard karekterének, de ez nem jelenti azt, hogy ne okoznának nekünk felejthetetlen, lélekgyilkos pillanatokat.

Vannak ugyan kiszámítható történések, de ezt bőven feledtetni tudja az a nyomasztó, depresszív, fojtogató hangulat, ami a játékidő után is a nézővel marad. Mint ahogyan a kérdés is lekúszik és befészkeli magát a fejünkbe: mi mit tennénk? Meddig mennénk el? Hol húzódik meg a határ az ember és a bennünk nyugvó szörny között? Valóban felment minket a tetteink alól az a tudat, hogy mindezt a szeretteinkért csináljuk? Megannyi súlyos kérdés és tegyük a szívünkre a kezünket: nincsen rá megnyugtató válaszunk. Nekem biztosan nincsen. Az viszont biztos, hogy a Fogságban nem csak a szereplőit, de a nézőit is megfogja és nem is ereszti el.

IMDb