Fiatalabb éveink során mindannyian elképzelünk magunknak egy ideális életet. Gyakran jelentős vagyonról, egy nagy birtokon elterülő, hatalmas házról, felbecsülhetetlen értékű sportautókról vagy éppen egzotikus utazásokról fantáziálunk. Ez így helyes. Ezek a vágyaink hajtanak minket előre és jelentenek menekülést a szürke hétköznapokból, a mocskos lakótelepekről és a – sajnos túlzottan gyakori – anyagi bizonytalanságból. Idővel aztán felcseperedünk. A középiskola elvégzése után talán dolgozni kezdünk és megismerjük a pénz valódi természetét és értékét, de ha máshogy döntünk, akkor elkezdhetjük felépíteni egykori gyermekkori vágyainkat. Folytatjuk tanulmányainkat és megküzdünk a felsőoktatás útvesztőinek sötét árnyaival és eközben kicsit önmagunkkal is. Közben megtesszük első tényleges lépéseinket az önállóság rögös útján. Középszerű albérletek, szűkös kollégiumi szobák. Addig még nem tapasztalt elvárások. Új ismerősök, barátok és szerelem. Ezek várnak arra, aki hajlandó belevágni fiatalkori éveinek legnagyobb kalandjába. Azonban legyen bármennyire varázslatos – és gyakran rendkívül nehéz – is, egyszer véget ér. Rajtunk áll, hogy mihez kezdünk tapasztalatainkkal, végzettségünkkel és azzal a társadalmi tőkével, amit az eltelt évek után magunknak tudhatunk. Gyakran alakul úgy, hogy az iskola ajtaján kilépve már nem vagyunk egyedül. Mellettünk van egy társ, akivel együtt éltük meg a főiskolai évek fényes és árnyoldalait egyaránt. Kezdetben szimpla barátság, később kapcsolat, ami szerelemmé fejlődött. Együtt vághatunk ekkor neki az új kihívásoknak. Reményekkel, érzelmekkel és tervekkel eltelve. Az idő azonban megállíthatatlanul halad. Se a reményeket, se az érzelmeket nem kíméli – a tervek egy része azonban, kitartó munkával megvalósítható. Idővel azonban észrevesszük, hogy amiket elértünk valójában csak díszletként szolgálnak valamihez. Valamihez, ami egykoron – szobánk csendes magányában – nem tűnt annyira fontosnak. Pedig valójában az. A kapcsolat, az ami igazán fontos, minden egyéb csupán másodlagos…

A fentiekhez hasonló felütéssel indul Alain Darborg, svéd filmrendező Red Dot című thrillere is, hogy olyan nehéz témákat mutasson meg a nézőjének, mint a párkapcsolati válság, a bűn és bűnhődés, a rasszizmus vagy éppen a gyász mindent átható fájdalma. Mindezt pedig úgy képes megtenni, hogy bizonyos aspektusaiban a film fájóan ki is kacsint a jelenkor politikailag „túl” korrekt világára is. Valódi értékei azonban máshol keresendők. Önmagunkban, a lelkiismeretünkben, a felelősségtudatunkban.

David (Anastasios Soulis) diplomaosztójának napján – meglehetősen esetlenül – kéri meg, barátnője, Nadja (Nanna Blondell) kezét, aki örömmel mond igent a fiúnak. Stockholmba költöznek, ahol David dolgozni kezd, a lány pedig orvosi tanulmányokat folytat. Az életük jelentősen megváltozik, gyakran veszekednek és kezdenek elhidegülni egymástól. A fiú, hogy megmenthessék kapcsolatukat, egy kirándulásra hívja Nadja-t a svéd vadonba. A vidéki táj és a környezetváltozás jót tesz a fiataloknak, de sajnos szembesülniük kell annak árnyoldalaival is. Furcsa alakok, agresszív vadászok, lappangó – és materializálódó – rasszizmus. Ezekkel szolgál eleinte nekik az utazás. Ezeket azonban gyorsan maguk mögött hagyják, hogy a varázslatos vadonban meg tudják élni az együtt töltött idő minden értékes pillanatát. Azonban az idilli kirándulás gyorsan rémálommá válik, mivel valaki követte őket és rájuk vadászik. Menekülniük kell. Nem csak az üldözőjük, hanem az időjárás viszontagságai elől is…

A fenti történet abszolút sablonosnak tűnhet és sajnos a spoilerek elkerülése miatt nem is mondhatok róla többet. A lényeg az, hogy egyáltalán nem arról lesz szó, amit a hasonló alkotások történeteiben megszokhattunk. Darborg munkája jól felépített és fájóan ötletes. A kezdeti vidéki diszkomfort érzetét felváltja az embervadászat jól ismert kliséje, hogy aztán egy sokkal fájdalmasabb drámává váljon, miután szembesülünk a szereplők motivációival, tetteikkel és azok következményeivel. Ez egy olyan alkotás, amiben nem lehet jó döntést hozni. Elgondolkodtató mozi arról, hogy tetteink milyen hullámokat gerjesztenek az élet tavában. Elég egy mozdulat, egy mondat, egy tett és többé nem kerülhetjük el a víz hatalmas tömegét, ami mindent és mindenkit elsodor, azokat is, akik a legfontosabbak nekünk. Ehhez a kínzó gondolatisághoz asszisztál tökéletesen az alkotás képi világa és olyan kontrasztot mutat, ami remekül kihangsúlyozza a szereplők jellemét, azok valódi természetét. A sarki fény alatt sátrazás romantikus idilljét sötétség és menekülés váltja fel, a felkelő nap nyomában hideg hóvihar jár. David és Nadja nem szívesen látott vendégek a vadonban, ami igyekszik is kiűzni őket felségterületéről, arra terelve életüket, amivel elkerülhetetlenül szembe kell majd nézniük. A fényképezés és az operatőri munka ennek megfelelően pazar. Lenyűgöző képeket láthatunk. A rendezés illik a film stílusához és hangulatához, a színészi játék is meggyőző azonban, ha valakit ki kellene emelnem a stábból, akkor egyértelműen a Thomas-t alakító, Thomas Hanzon-t említeném, aki remekül formálja meg a fiatal pár szomszédjának rendkívül árnyalt karakterét. Az említett pozitívumok ellenére azonban a film sajnos nem tökéletes. A rövid – kevesebb, mint másfél órás – játékidő ellenére is kicsit lassú sodrású, az utolsó harmadban pedig igyekeznek ezt kompenzálni, ennek köszönhetően a lezárás is kicsit elhamarkodottnak hat.

Az alkotás február első felében debütált a Netflix kínálatában és jó szívvel ajánlható mindenkinek, aki kedveli a thriller és a dráma műfaját. Valódi mélységekkel rendelkező film, amiben jelentősen több van, mint amit az első benyomások sugallni képesek. Abszolút megéri a rá fordított időt. Hiszen utána elgondolkodhatunk azon, hogy hasonló helyzetben mi hogyan döntenénk? Mi vajon helyesen cselekednénk? Mi vajon megfizetnénk-e azt az árat, amivel már régen tartozunk? Nem csak másoknak. Magunknak is…

IMDb | mafab