Általában a harmadik részt tartják az utolsó klasszikus Silent Hillnek, és sokak szerint ezután indult meg a sorozat lejtmenete. Kezdetben ezt a részt is PlayStation 2-re adták ki 2003-ban, habár még ugyanebben az évben PC-re is megérkezett.

Ezúttal egy közvetlen folytatást kapunk, ami szorosan kapcsolódik az 1999-es klasszikushoz. A történet most kevésbé összetett, ám a kötelezőt természetesen hozták. 17 évvel járunk az első rész történései után, főszereplőnk ezúttal egy fiatal lány, Heather, aki épp egy plázában tesz-vesz, mikor is egy gyanús férfi szólítja meg, név szerint Douglas, aki kínos kérdéseket tesz fel neki a múltjával kapcsolatban. Rövid időn belül kiderül, hogy Douglas magánnyomozó, és természetesen Heather után kutat. A lánynak sikerül leráznia, ám hamarosan rádöbben, hogy nem pont oda érkezett, ahova szeretett volna. Az eddig teljesen átlagos pláza ugyanis teljesen kihalt, a falakat rozsda lepi, de ez még mindig csak a legkisebb gond az életre kelt próbabábuk, élőholtak és mumifikált kutyák mellett. Heather időközben találkozik egy Claudia nevű nővel is, aki nem kecsegteti túl sok jóval. Egy dolog, hogy a nő ezt az új, ördögi világot a Paradicsomnak tekinti, ám ezt még állandóvá is kívánná tenni, mégpedig Heather segítségével. Természetesen ez nincs főhősünk kedvére, így inkább a kijutáson jár az esze. Hamarosan a bevásárlóközpont visszaalakul normális, evilági formájába, ahol Heather ismét csak a magánnyomozóba botlik, ki megvallja neki, hogy Claudia bérelte fel, és mikor elvállalta a munkát, valószínűleg szörnyű hibát követett el. Ezek után Heather már csak haza akar jutni, ám mikor végre biztonságban érezhetné magát, rá kell jönnie: sorsa egybeforr Silent Hillel.

Mielőtt a részletekbe nagyon belemennénk, mindenképp meg kell említenem egy dolgot, ez pedig a játék nehézsége. Általában egy-két próbálkozás után mindegyik részben átjutottam a legtöbb akadályon, de az idő, ami azzal telt el, hogy szidtam a készítőket, ezúttal igencsak megsokszorozódott. Még a bevásárlóközpontban előbb-utóbb szembetaláljuk magunkat valamivel, amit leginkább egy óriás hernyóhoz tudnék hasonlítani. Az a rohadék, nem tagadom, kikészített. Vagy ötvenszer álltam neki, minden lőszeremet elhasználtam rá, karddal csapkodtam a fejét, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Szépen, kedvesen kicsinált újra és újra. Ebből tanulva a játék további részében nem is mertem lőfegyvert használni, arra az esetre ha még egy ilyen lehetetlen ellenfél jönne, de ez csak még inkább megnehezítette a dolgomat. Viszont legalább a végső csatát letudtam körübelül 1 perc alatt, hisz annyi munícióm volt, amennyi egy hadseregnek elég.

Tekintve, hogy az első rész közvetlen folytatásáról beszélünk, nem kevés utalást lehet észrevenni elődjéhez kapcsolódóan. Hogy csak néhányat említsünk: mind Harryt, mind Heathert egy rendőr segíti a megpróbáltatásokban (Cybil és Douglas), a rémálomvilág bevásárló központjában Cherylt látják megjelenni a televíziókban, valamint mindketten csapdába esnek, és közvetlen ezután egy óriás hernyóval kell megküzdeniük.

A logikai feladványok terén talán ez a legkönnyebb rész, nem igazán emlékszem olyanra, hogy bármelyiken is többet kellett volna 5 percnél gondolkodnom, viszont azokra is gondoltak, akik ezt kevésnek találnák. A logikai feladványok nehézségét meg lehet változtatni, viszont aki erre adja a fejét, az nem árt, ha például tisztában van Shakespeare munkásságával.

A főhősünk is megér néhány külön szót. Megszokott Silent Hillben, hogy a főszereplő általában csendes, szerény férfi, viszont Heatherrel mintha pont az ellenkezőjét akarták volna elérni. A szőkeségnek bizony alaposan felvágták a nyelvét, kimondja, amit gondol, legyen bárki is a vitapartnere: magánnyomozó, őrült szekták még őrültebb vezetője, egyre megy. Talán épp kirívóságának köszönhetően Heather vált az egyik kedvenc főhősömmé a Silent Hill játékokban.

A történetéről viszont sajnos már nem tudom ugyanezt elmondani. Ha választanom kéne a Silent Hill-sztorik közül, talán ezt ítélném meg leggyengébbnek. Nincsenek azok a lúdbőröztető fordulatok, amelyeket újra és újra látni akar az ember, ráadásul a befejezések terén is szépen spóroltak. Első nekifutásra mindösszesen 1 végkimenetele lehet a dolgoknak, ez pedig számomra elfogadhatatlan kedvenc játéksorozatomnál. De ha még másodszor esik is neki az ember, akkor is legfeljebb 3 befejezést kaphatunk, amiből az egyik, az UFO (itt "The Revenge") csak poén. De nem csak én találtam kicsit gyengébbnek ezt a részt: fél év alatt "mindössze" 300.000 példány talált gazdára, ami még mindig nem rossz, de hol van már a 2. rész sikere?

Érdekesség még, hogy a Silent Hill: Revelation című film, amelyről nemrég Near már beszámolt, főként ennek a résznek a filmes adaptációja.

Összegezve tehát, a sorozat harmadik darabja is egy élvezhető játék, viszont a második részhez képest nagy a zuhanás, és Silent Hill esetében nekem ez kevés. A folytatás pedig már igencsak ízlés kérdése, ugyanis a "A szoba" váratlan fordulatokat tartogatott...