Az őrületben van valami megfoghatatlanul csodálatos. A bomlott elme ugyanis új világot képes emelni a meghasadt romjai felett. Bizonyos dolgok, amik mindaddig egyáltalán nem tartoztak a szórakoztató kategóriába, hirtelen derűssé, sőt vidámmá válnak. Az addig csúnyának és visszataszítónak gondolt helyzetek, tárgyak, anyagok és emberek gyönyörűvé és vonzóvá változnak. Ha erre gondolunk, egy egész kellemesnek tűnő változásnak vélhetjük a lelki torzulások egyre bővülő palettáját. Az igazság azonban az, hogy a pozitívnak tekinthető változások csak az adott betegnek jelentenek valódi fejlődést. A külső szemlélő megbotránkozik, megretten, és gyakran elítél. Olykor joggal, máskor valódi alap nélkül – hiszen a „normális” abszolút relatív jelző. Az elme kényes felszínét szétszakító repedések azonban legtöbbször inkább negatív pólusúak. A világ, amiben hittünk végérvényesen megváltozik. Szemünk sarkából furcsa entitásokat látunk, érzéseink kilengései szélsőséges formákat öltenek, az újságok lapjain ismerősnek tűnő kódok jelzik baljós jövőnket, a hozzánk közelálló emberek valójában megfigyelnek és vesztünket akarják, a kedves gesztusok hirtelen nyugtalanítóvá és végtelenül ijesztővé válnak… és ezt ragadja meg tökéletesen Parker Finn első, egész estés alkotása, a Smile is.

Dr. Rose Cotter (Sosie Bacon) szörnyű traumával kénytelen szembenézni, amikor egyik zavart, fiatal páciense a szemei előtt, saját kezével vet véget az életének. A tragikus haláleset után a nő élete gyorsan megváltozik és furcsa dolgokat kezd tapasztalni közvetlen környezetében. Dolgokat, amik talán csak neki fedik fel valódi mivoltukat. Személyeket, akik talán nincsenek is jelen. Rose-nak sietnie kell, hiszen az idő múlásával a fenyegetés egyre valóságosabbá válik, és az életébe kerülhet, ha nem talál megoldást a szürreális, és groteszk történések miértjeire…

A film rendezője rövidfilmes alkotóként vált ismertté, azonban a Paramount Pictures 2020 nyarán felkérte, hogy írja és rendezze meg saját, Laura Hasn’t Slept című mozijának nagyjátékfilmes változatát. És azt kell mondjam, ezen előzmények meg is látszanak a végeredményen. Ugyanis mind a stílus, mind a megvalósítás magán hordozza azokat a sajátosságokat, amik rendkívül jól működnek egy rövidfilm esetében, viszont egy közel két órás mozi kitöltéséhez már kevésnek bizonyulnak. A sztori, a természetfeletti szál és a lezárás is ezt támasztja alá. Ez a mozi egy körülbelül húsz perces alkotásként rendkívül hatásos és elgondolkodtató lehetne. Egy sokkoló történet. Bűntudatról, küzdelemről és őrületről. Így viszont csupán egy feltöltött rövidfilm. Másfél órányi kéretlen dráma, három-négy jumpscare és jó pár nyugtalanító mosoly. Burjánzó szövet, pótlék csupán, amely arra rendeltetett, hogy kitöltse az egykor eltávolított szerv sajgóan üres helyét. Se több, se kevesebb.

Ettől pedig akkor sem tudunk eltekinteni, ha a színészi játék alapvetően rendben van – a maga középszerű módján –, a hirtelen ijesztések néhol egész ötletesek, a címadó mosoly pedig valóban hatásos, de ez így szörnyen kevés. Ez a film gyakorlatilag a 2014-es It Follows modern utórezgése, egyfajta visszhangja, amelyben a szexuális jelentéstartalmat egyszerűen lecserélték, a történetét mesterségesen felduzzasztották, a természetfeletti entitás jelenlétét pedig minden eszközzel kihangsúlyozták, tartva attól, hogy annak hiányában jóval kevesebb érdeklődő tekintené meg az alkotást. Az alkotást, ami kényelmesen simul bele a középszer szürke tömegébe, és aminek inkább valamelyik kereskedelmi csatorna éjszakai műsorsávjában lenne a helye, nem pedig a gyöngyvásznakon…

IMDb