A filmművészet időről-időre világra segít olyan alkotásokat, amik megosztják a közönséget. Alkotásokat, amik bár rendkívül mély mondanivalóval rendelkeznek, mégsem találnak utat a nagyközönséghez. Ennek pedig több oka is lehet. A történet túl összetett, ezáltal kevésbé befogadható, a technikai megvalósítás gyakorlatilag értékelhetetlen, a színészi játék elmarad az átlagostól. Sajnos rengeteg ilyen példát fel lehet sorolni. Véleményem szerint azonban az egyik legfőbb ok az, ha az adott filmet – egy ponton túl – már kellemetlen nézni. Fájdalmas, lélekölő és kegyetlen. Személy szerint én rajongok az ilyen mozikért, mert képesek arra, amire más alkotások gyakran egyáltalán nem. Átadni valamit. Felnyitni a szemünket. Nem csak megértetni tudják mondanivalójukat, de lehetőséget biztosítanak arra is, hogy nézőjük át- és meg is élje azt. Ilyen film például az egyik személyes kedvencem, a 2008-ban készült Martyrs, a 2004-es Calvaire, de ide sorolható a zseniális The Divide 2011-ből, ahogy – egyesek vélemények szerint – a 2018-as Ghostland is. A felsorolt filmek közös vonása az, hogy olyan tükröt mutatnak fel előttünk, amibe kényelmetlen és néha zsigerien fájdalmas belenéznünk. Mert azt, mutatják meg mi emberek mire is vagyunk képesek, kik is vagyunk valójában. Még a két utóbbi film lehetőséget biztosít az eltávolodásra, arra, hogy lerázzuk magunkról a látottak terheit és lezárhassuk magunkban a frusztráló érzéseinket, hiszen „ez csak egy film”, addig a két előbbi egyáltalán nem kegyes nézőihez. Nincs feloldozás, nincs menekvés, nincs megváltás. Elfordulhatunk. Megpróbálhatjuk. Azonban igyekezetünk hiábavaló. A Mechanikus narancs főszereplőjéhez, Alexhez, hasonlóan szemhéjunkat fémkapcsok nyitják fel fájdalmasan. Lásd. Nem számít, hogy akarod-e. Ez vagy. Nézz szembe vele. Christian Tafdrup, dán rendező, munkája is pontosan ilyen film…

A dán házaspár – Bjørn (Morten Burian) és Louise (Sidsel Siem Koch) – kislányukkal, Agnes-vel épp nyaralásukat töltik a varázslatos Toszkánában, ahol megismerkednek egy szimpatikus holland párral. Kölcsönös szimpátia alakul ki közöttük és a csodálatos utazás után is tartják a kapcsolatot. Patrick (Fedja van Huêt) és Karin (Karina Smulders) pedig meginvitálja a családot egy hosszú hétvégére Hollandiába. Bjørn és felesége, kissé félve ugyan, de elfogadják a meghívást. Azonban a vakáció egyre kellemetlenebbé válik és tudatosul bennük, hogy jobb lett volna messziről elkerülni házigazdáikat…

Tafdrup pszichológiai thrillerje lassú folyású, a valamivel több, mint másfél órás játékidő utolsó harmada az, ami igazán sokkoló, azonban egyáltalán nem így érzi majd az, aki bizalmat szavaz az alkotásnak. Ugyanis a dán filmes patikamérlegen mérve adagolja a feszültséget. A kezdeti furcsának ható pillanatokból az idő múlásával gyakorlatilag folyamatos lelki teher válik. A képek a film nagy részében megtelnek egyfajta balsejtelemmel, olyan érzetet keltve, hogy ebben a családban valami nagyon nincs rendben. Ez annyira igaz, hogy az igazság felfedésének szekvenciájában legalább annyira nézünk majd döbbenten a gyöngyvászonra, mint amennyire meg is könnyebbülünk… Hogy aztán lelki szemeink előtt felderengjenek egy sokkal baljósabb, minden bizonnyal bekövetkező, végkifejlet lázálmokhoz hasonlatos képei. Mindez a skandináv filmekre jellemző képi beállításokkal és a lenyűgöző környezettel olyan egyveleget alkot, aminek minden pillanatában szinte tapintható a feszültség és a hangulat. Ehhez pedig tökéletes casting is párosul. Az északi filmekben megszokott, magas színvonalú színészi játékot láthatunk. Mégis ki szeretném emelni a holland pár férfi tagját, Patrick-et, megformáló Fedja van Huêt-et, aki remekül ragadta meg a karaktert. Egyszerre udvarias, kedves, közvetlen, fenyegető és beteg. Rendkívül érzékletes a játéka.

A Speak No Evil nem egy könnyű darab, több rétegű és több szinten értelmezhető alkotás, aminek sokkal inkább a gondolatébresztés, mintsem a szórakoztatás a célja. Ez pedig már a film első felében ki is derül a nézők számára. Itt nincs hősies küzdelem, nincs ellenállás, ahogy a feloldozás és megváltás is elmarad. A film végén látható képsorok fájdalmasan realisztikusak és biztos vagyok abban, hogy sokaknál ez már túl fogja lépni a befogadhatóság határait – a sajtóvetítés alkalmával is elég fagyos volt a levegő a teremben. A mozi fájó kérdéseket vet fel. Milyenek vagyunk valójában? Tudunk és akarunk-e küzdeni? Valódiak-e a bűneink, amelyekért hajlandóak vagyunk elviselni büntetésünket? Megérdemeljük-e az életet, ha képtelenek vagyunk arra, hogy megvédjük azt? És ezek csak kiragadott példák abból, amit a film sejtetni enged. Egy biztos, ha nem teszünk meg mindent azért, hogy oltalmazzuk azokat, akik fontosak nekünk, akkor meg is érdemeljük a ránk kirótt ítéletet. Érkezzen az bármilyen formában. Legyen az akár húsba maró hideg acél, akár egy lövedék, amire a mi nevünket írták, akár egy mocskos kődarab, ami feltépi a mellkasunkat, hogy elpusztítsa a szívünket – vagy azt a helyet, ahol annak kellett volna lennie…

IMDb