2016-ban Damien Leone megajándékozott minket a Terrifier-el, ami egy igazán szórakoztató, és hangulatos kis horrorfilm volt, ami maximálisan megidézte a műfaj hőskorát, és egyben egy új horror ikonnal is megajándékozott minket Art, a bohóc személyében. A film nagyot ment a nézők körében, és Leonenek is megvoltak a maga tervei a folytatás tekintetében. Ehhez a rajongók támogatását kérte segítségül, és a kampány végül olyan jól sikerült, hogy az eredetileg kitűzött 50.000 dollárt jócskán meg is haladta. Nevezetesen 250.000 dollárt sikerült összehozni, így nemcsak, hogy zöld utat kaphatott a folytatás, hanem ezúttal Leone is megvalósíthatta eredeti elképzeléseit, és sokkal több dolgot tudott meglépni mind a sztori, mind a trükkök tekintetében. A hosszas várakozás után meg is érkezett hozzánk a Terrifier 2, ami már egy sokkal szerzőibb horrorfilm képét mutatja, de még mindig erősen képviselteti magát a régi idők grindhouse stílusának modern zászlóshajójaként. Persze ilyenkor mindig felmerülnek azok a kérdések, hogy szükség volt e folytatásra, és megérte e egyáltalán megcsinálni? Nos, így elöljáróban, erre csak azzal a válasszal tudnék felelni, hogy: hát már, hogy a fenébe ne?!

Egy év telt el Art halloween éjszakai mészárlása óta, de a gyilkos bohóc nyomtalanul eltűnt a hullaházból, az egyetlen túlélő, Victoria pedig súlyos orvosi és pszichiátriai kezelésre kényszerült. Történetünk új főhőse Sienna (Lauren LaVera), egy igen zárkózott tinilány, aki éppen a halloween-ra készül. A lány családjára szörnyű súlyként nehezedik apja tragikus halála, ami Siennát különösen megviselte. Emellett anyjuknak (Sarah Voigt) még kisebbik gyereke, Jonathan (Elliott Fullam) hóbortjai miatt is aggodalmaskodnia kell, mert a fiú úgy tűnik, hogy szinte már megszállottan érdeklődik Art rémtettei után. Halloween előestéjén azonban szörnyű rémálmok kezdik kínozni Siennát, amiben szembe találja magát Art-al, és különös jeleket kap ezzel kapcsolatban egy karakterről, amit az apja talált ki neki, és egy kardról, amit szintén az apjától kapott. Sienna, és lassacskán az öccse, Jonathan is érezni kezdik, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. És végül halloween napján Art ismét felbukkan a békés kisvárosban, hogy az ünnep jegyében újra sorra szedje áldozatait a legválogatottabb, és legkegyetlenebb módokon. És akár tetszik neki, akár nem, Siennára vár a feladat, hogy végleg megállítsa ezt a gonosz teremtményt, aki talán sokkal több is, mint egy egyszerű hétköznapi sorozatgyilkos.

Hát hol is kezdjem? A második rész több szempontból is szintet lép az elődjéhez képest. Érezhető, hogy Leonenak itt már sokkal több lehetősége volt megvalósítania az ötleteit, és ezzel maximálisan élt is. A történet sokkal nagyobb ívű, mind a cselekmény, mind pedig a tartalom tekintetében. Itt már nem egy egyhelyszínes macska-egér játékról van szó, hanem a teljes várost átszövő ámokfutásról, és a cselekménynek is van egy jól körülhatárolható eleje, közepe és vége, és emellett megannyi rétege is. Több lényeges cselekményszálat és karakterközpontú jeleneteket kapunk, amik így még jobban elmélyítik a sztorit, és kellő sújt adnak az eseményeknek. És ezek az említett események egyébként folyamatosan pörögnek, egy percre sincs megállás. Art karaktere is kap egy kis pluszt, egyre egyértelműbben érzékeltetve, hogy ő nem teljesen hús-vér ember, ráadásul egy kis démoni entitás is a társaságába szegődik egy ijesztő bohóc kislány képében. Ez itt egyébként egy érdekes váltás, mert bár az első rész szinte végig egy tiszta slasher volt, és csak a végén kaptunk finom utalást a természetfeletti jelenlétére, itt már sokkal jobban és fajsúlyosabban emelik be a természetfelettit a cselekménybe, de a film így is megmarad egy iszonyat durva slashernek.

Ami már elsőre meglátszik a filmen az az, hogy Leonenak a szokásos slasher recept mellett volt egy komoly koncepciója is, ami leginkább a jó és a gonosz, a tisztaság és a romlottság mitikus párharcát hivatott ábrázolni. És így, hogy itt már a természetfeletti is nagyobb hangsúlyt kap, így ez a téma is sokkal autentikusabban kerülhet bemutatásra. Art, és az őt kísérő ijesztő kislány magának a gonosznak a megtestesülései, amiknek feladata az, hogy kiírtság és meggyalázzák az ártatlanságot. Velük szemben Sienna egyértelműen a fényt és a tisztaságot képviseli, amit a lány harcos angyal jelmeze is jól szimbolizál. A cselekmény már a kezdetektől tele van szimbolikus elemekkel, akár álmok formájában, vagy a gonosz erőket elpusztítani képes kardképében. Leone ezen elképzeléseinek megvalósításában rengeteg olyan vizuális megvalósítást alkalmaz, amiket általában a művészibb horrorokban szokhattunk meg. Több rémálomszerű beállítással is találkozhatunk, amik már önmagukban, akár festményként is remekül mutatnának, és megannyi művészi elemezgetésre adnak lehetőséget. Ám Leone nagy bravúrja abban rejlik, hogy ezeket a kicsit művészfilmesebb elemeket nagyon autentikusan tudja vegyíteni az egyszerű szórakozást nyújtó, brutális, és éjfekete humorral átitatott slasher vonallal is. A két zsáner közül még mindig a slasher dominál, de a szerzőibb, művészfilmesebb beütés jó fűszerként szolgál hozzá. Ennek az ambiciózus elképzelésnek a legnagyobb hátulütője talán a film hossza lehet. A Terrifier 2 nem sokkal több, mint két órás játékidővel rendelkezik, és ez elég sok egy slasher esetében. Főleg úgy, hogy még van is benne nem kevés olyan jelenet, vagy képsor, ami feleslegesen túlnyújtottnak érződik. Ezekből nyugodtan vissza lehetett volna nyesni egy kicsit, vagy legalább is pörgősebben felvenni.

A folytatások örök szabálya, hogy mindenből többet és jobban. Nos, a történet és a cselekményszövés tekintetében tényleg szintet lépett a folytatás, de volt egy másik fontos elem, ami az első rész védjegyévé vált. Mégpedig a vérengzések. És ó atyám, a Terrifier 2 a brutalitás tekintetében köröket ver elődjére. Hihetetlenül kreatív és elborzasztó gyilkosságok vannak itt, amik trükkmesteri szempontból igazán fantasztikusak, de objektíven nézve nem csoda, hogy a nézők közül annyian rosszul lettek a filmet látva. A gyilkosságok szinte már rajzfilmesen túlzóak, de mégis nagyon naturalisták, és némelyiket ténylegesen fájdalmas is nézni. Tehát gore tekintetében maximálisan kielégíti a film a nézői igényeket. Talán még túl is teljesít rajtuk. Viszont az elődnek volt egy negatív pontja is, amivel a folytatásnak kezdenie kellett valamit. Ugyanis hiába van egy jó sztorid, azt fel kell töltened érdekes karakterekkel is. Az első Terrifiernek ilyen téren voltak gondjai, de a második rész ezt maximálisan kiküszöbölte. Itt szinte minden szereplőnek van egy rendesen megírt és átérezhető karaktere, ami miatt ténylegesen valódi embereknek érződnek. A mellékszereplők is egytől egyig érdekesek, még a sablonfiguráknak is van valami egyedi jellemzője. Itt ténylegesen tudunk izgulni a szereplőinkért, és ezért némelyik gyilkosság tényleg komoly súllyal bír. És ezúttal ehhez mérten kaptunk egy remek főszereplőt is. Sienna egy nagyon jól megírt karakter. A traumái és a dilemmája nagyon átérezhetőek, és önmagában is egy igazán szimpatikus és kedvelhető jellem. Méltán idézi meg az olyan klasszikus és örökérvényű sikolykirálynőket, mint Laurie Strode, vagy Nancy Thompson. Emellett pedig tökéletes egyenrangú ellenfelévé is válik Artnak, a gyilkos bohócnak, és rajta keresztül az ő karaktere egy valódi és teljes jellemfejlődésen megy keresztül. Az őt megformáló Lauren LaVera pedig fantasztikus munkát végez a szerepben. Tényleg, mintha csak neki írták volna ezt a szerepet, annyira hitelesen tud azonosulni vele. Az ő alakítása nem kevés plusz élettel képes megtölteni az amúgy is jól megírt karakterét.

De mind tudjuk, hogy ki is az igazán lényeges szereplője ennek a történetnek. És valóban fontos is, hogy beszéljünk magáról Artról, a bohócról, mert ő kétségtelenül egy új modern horror ikon, aki minden tekintetben a hetvenes-nyolcvanas évek ikonikus gyilkosainak stílusát követi. A horror műfajában több olyan időszak is volt, amikor az ikonikussá és népszerűvé váló rémalakok és szörnyek leptek el mindent, és a nézők sokasága őmiattuk ült be egy-egy újabb rémfilmre. A harmincas-negyvenes évek érája olyan legendás szörnyek korszaka volt, mint Drakula, Frankenstein szörnye, a Farkasember, a Múmia, az Operaház Fantomja, a Láthatatlan Ember, vagy a Fekete Lagúna Szörnye. Az ötvenes-hatvanas években ezeknek a karaktereknek egy része új köntösben tért vissza a Hammer stúdió égisze alatt, majd a hetvenes-nyolcvanas, de még a kilencvenes évek időszaka is olyan halhatatlan rémeket adott nekünk, mint például Freddy Krueger, Jason Voorhees, Michael Myers, Bőrpofa, Chucky, Pinhead, A Magas Ember, Kampókéz, Ghostface, Pennywise, és még sokan mások. A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Szükségünk van ezekre a figurákra, és mindig kell egy újabb és újabb generáció is. A kétezres évek után már kevés igazán emlékezetes és örökérvényű horror ikonnal büszkélkedhetünk. Ott van nekünk Samara, vagy eredeti verziójában Sadako, Jigsaw, Victor Crowley, és Pennywise egy új inkarnációja is, aki még így is könnyen elkülöníthető korábbi verziójától. Ők a legismertebbek, de rajtuk kívül nem sok olyan figura van, akit hamar csatasorba tudnánk állítani. Az utóbbi években még a Démonok között univerzum teremtményei örvendenek nagy népszerűségnek, mint például Annabelle, vagy az apáca külső mögé bújt Valak, ám ezek közel sem annyira jelentős figurák, mint az előbb felsorolt kollégáik. Most viszont megjelent Art, egy új játékos a horror világában, aki nagy vérengzéssel rúgta be a horror ikonok csarnokának kapuit, hogy helyet követeljen magának. És bizony Artnak minden joga megvan hozzá, már így két film alapján is, hogy a legnagyobbak közé tartozzon. Még a gyilkos bohóc séma ellenére is, Art egy nagyon egyedi és érdekes karakter, akinek minden egyes megmozdulása aranyat ér. Egyszerre ijesztő és vicces, és ez a groteszk kettőssége adja a karakter kvintesszenciáját. És a karaktert immár másodjára eljátszó David Howard Thornton is megérdemli a dicséretet, aki a zsáner nagy színészeihez mérten hatalmas odaadással és átéléssel formálja meg Artot, szinte már eggyé válva a szereppel. A karakter sajátos személyiségjegyei alapján még a hétköznapi, hús-vér emberi pszichopata szerepkörben is megállná a helyét, de ahogy már az első filmben is pedzegették, a karakter hátterében nem kevés természetfeletti szál is van, ami további rétegeket ad hozzá Art figurájához. Túl sok konkrétumot viszont továbbra sem tudunk meg róla, ami egyfelől nem baj, mert tényleg az a legfélelmetesebb, amit nem ismerünk, és a túl sok háttérinfó szinte mindig lerombolja a gyilkos vagy a szörny misztikumát, viszont itt bedobnak olyan kérdéseket is, amiket illő lenne legalább minimálisan megmagyarázni. Persze ez Art karakterén egyenlőre nem sokat csorbít, inkább a történet szempontjából hátrányos kicsit.

A Terrifier 2 egy fantasztikusan szórakoztató slasher, ami szinte minden tekintetben meghaladja az első részt. Jobb történet, jobb karakterek, nagyobb ívű cselekményszövés, több vér és brutalitás, és még több Art. Bárcsak minden folytatás így viszonyulna az elődjéhez. Ugyanakkor ez a film sem tökéletes, ami leginkább a szükségtelenül túlnyújtott játékidőben keresendő, de még ezzel együtt is egy kiváló horror élményről van szó, ami egyben tovább erősítette egy új horror ikon hírnevét is. Remélhetőleg még minimum egy folytatás elkészül majd a jövőben, mert ennek a történetnek, a felvetett kérdéseinek, és Artnak kijárna egy trilógia, de még akár több rész is. Reméljük, hogy Leonenak bőven van még mit elmesélnie ebből a mítoszból, és, hogy lesz is lehetősége megvalósítania ezeket az ötleteit.

IMDb