1968 több szempontból is egy jelentős év volt. Társadalmi szinten hatalmas megmozdulások és szellemi forradalmak indultak meg, amik a kultúrában és a szórakoztató iparban is nagy változásokat hoztak. A filmvilág számára is egy elég emlékezetes évről beszélhetünk. Stanley Kubrick elkészítette a 2001: Űrodüsszeiát, Sergio Leone elhozta nekünk a Volt egyszer egy vadnyugatot, és A majmok bolygója is ekkor jött ki. Ám ezen belül a horror műfaj is büszkélkedhetett pár klasszikussal ebből az évből. Roman Polanski megrendezte a Rosemary gyermekét, és George A. Romero megteremtette a ma már általánosnak számító zombi képet Az élőhalottak éjszakájában. Ezek a filmek bizonyos szinteken mind reflektáltak arra a korra, amiben készültek, és az általános társadalmi feszültségekre, amik akkor a világban (de elsősorban Amerikában) forrongtak. Ám az említett címek mellett van még jó pár olyan alkotás, amik jobbára feledésbe merültek, vagy nem forognak annyira közszájon, pedig mind filmélményként, mind pedig mondanivalójuk tekintetében is eléggé jelentős művekről van szó. És ebbe a kategóriába tartozik a Célpontok is, ami Peter Bogdanovich rendező legelső filmje, amit a legendás Roger Corman kezei alatt készíthetett el, nem kisebb névvel a főszerepben, mint Boris Karloff, akinek talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a film egy tökéletes hattyúdal lett.

A legendás horror színész, Byron Orlok (Boris Karloff) idős korára belefáradt már a szakmába. Már nem élvezi a filmezést úgy, mint régen, és úgy érzi, eljárt már felette az idő. A világ megváltozott, az emberek nem félnek már a kifestett szörnyektől és szellemektől. Helyüket átvették a valódi világ borzalmai őrült tömeggyilkosok, terroristák, és védtelen emberekre lövöldöző eszelősök képében. Byron nem akar már mást, csak kivonulni ebből az őrült világból, és békében élni nyugdíjas éveit. Ezen elhatározásától vezetve egyből be is jelenti a producerének, hogy nem vállal több filmet, és bár mindenki más őrjöng ettől a döntéstől, ő boldogan viseli a szabadságot. Ugyanekkor, a város egy másik pontján a fiatal Bobby Thompson-t (Tim O'Kelly) különös gondolatok kerítik hatalmukba. Bobby egy jól szituált, boldog házasságban élő fiatalember, ám elméje sötét zugaiból egyre jobban tör elő valami belső késztetés, ami arra sarkallja, hogy minden indok és cél nélkül ártatlan emberekre kezdjen lövöldözni. A sötét gondolatokat és fantáziákat rövidesen tettek követik, és miután Bobby felvásárol nem kevés fegyvert, elindul gyilkos ámokfutására. Miközben a városban egyre több ember kezd áldozatul esni a férfi tombolásának, a stúdióvezetők még megpróbálják rábeszélni Byron-t, hogy vegyen részt utolsó filmjének premierjén.

A Célpontok több szempontból is egy korszakot meghatározó film. Abban az időben készült el, amikor maga a horror műfaja is hatalmas átalakuláson ment át. Az ötvenes évek meddősége után a gótikus horror vált a műfaj meghatározójává, ám a hatvanas évek végére már ez a zsáner is leáldozóban volt. A világban történő valós kegyetlenségek sokkal félelmetesebbnek bizonyultak a fantázia szörnyeinél, és erre a mozinak is reagálnia kellett. A Célpontok e tekintetben mutat pár hasonlóságot két nyolc évvel korábbi klasszikussal, nevezetesen Alfred Hitchcock Psycho-jával, és Michael Powell Kameralesével. Mindegyik esetben kisköltségvetésű filmekről van szó, amikben egy hétköznapi szörnyűség, egy hús-vér, teljesen átlagos emberi gyilkos rémtettei kerülnek bemutatásra. A Psycho és a Kameralás a későbbi slasher műfaj alapjaként szolgáló sorozatgyilkos alakját járja körül. Földhözragadtságuk nem csak abból adódik, hogy a történet gonosza egy valódi, hétköznapi ember, hanem, hogy ezen gyilkosok meggyötört mentális és lelki állapotát is bemutatja, kendőzetlenül a néző elé tárva, hogy hogyan születnek az ilyen szörnyetegek. A Célpontok ezzel szemben a magányos lövész figuráját veszi górcső alá, aki valami hasonló mentális vagy lelki törés miatt úgy dönt, hogy lőfegyverét a védtelen tömegek ellen fordítja, és annyi embert akar megölni, ahányat csak tud, mielőtt ő maga is bevégezné. A sorozatgyilkossal szemben ez az embertípus nyíltan, válogatás nélkül szedi áldozatait, mintha csak valami belső utasításnak engedelmeskedne, és gyakran számolnak azzal, hogy rövid életű ámokfutásuk végén ők sem ússzák meg a dolgot. Ugyan ez a típus jelenik meg a napjainkban is gyakori iskolai lövöldözések elkövetőiben is. Az ilyen emberek indítékai, és lelki állapotai sokszor nagyon nehezen megfoghatóak, és e tekintetben a Célpontok sem szolgál nekünk túl sok kapaszkodóval. A filmbeli Bobby tetteinek miértjeit nem ismerjük meg. Nem látunk bele a férfi múltjába, és abba, hogy milyen hatások érték korábban. Látszólag egy teljesen normális és tökéletes életet él feleségével és szüleivel, és gyilkos gondolatai mintha a semmiből érkeznének. Vagy pedig mindig is ott voltak Bobby fejében, várva a megfelelő pillanatra, hogy előtörjenek. Dramaturgiai szempontból ez talán még sokkal ijesztőbb is így, hiszen azt sugallja, hogy a leghétköznapibb, legártalmatlanabb felszín alól is bármikor előtörhet egy szörnyeteg, figyelmeztetés nélkül, aki több tucat embert képes halomra ölni. Nem kell semmi kiváltó ok vagy tragédia. A saját túlhajszolt társadalmunk nyomása is könnyű szerrel kitermelheti ezt magából, ami csak gyűlik és gyűlik a mézesmázos felszín alatt, míg egy nap egyszer csak felrobban, mint egy időzített bomba, és akkor semmit nem kímél. És egy ilyen ember tényleg lehet akár a családtagod vagy a legjobb barátod is. Ezzel a film teljesen kiragadja a horrort a gótikus rémmesék világából, és egy sokkal reálisabb és átérezhetőbb talajra helyezi.

Ezzel a témával talán túlságosan is tudott rezonálni a kor társadalma, hiszen ezekben az években számos ilyen eset történt. A legjelentősebb tragédia, ami egyértelműen inspirálta is a filmet, az Charles Whitman esete, aki 1966-ban meggyilkolta feleségét és saját édesanyját, majd számtalan lőfegyverrel bevette magát a Texasi Egyetem óratornyába, ahol tüzet nyitott a járókelőkre, mígnem a hatóságok le nem lőtték. Whitman összesen 17 embert ölt meg. Ám emellett az amerikai társadalomban élesen élt még John F. Kennedy elnök, és Martin Luther King merényletének emléke is. Ez a borzalom ott élt az emberek mindennapjaiban, és sajnos sok helyen még manapság is aktuális. Talán lehet ezért is nem mertek teljesen belemenni a filmben Bobby elmeállapotába. Inkább ábrázolták egy látens pszichopatának, mert talán túl kényes lett volna kifejteni, hogy miért is lett ilyen. Ő testesíti meg a hétköznapi szörnyeteget, akitől az embereknek tényleg volt okuk félni. Tim O'Kelly pedig fantasztikusan kelti életre ezt a karaktert. Elsőre tényleg a tökéletesen szürke nyárspolgár megtestesítője, ám még így is velős félelemmel tud eltölteni minket ennek a fickónak minden egyes arcrándulása. Egyértelműen érezzük, hogy valami nincs rendben vele. Az a kép is, amikor fegyverei társaságában, a megfelelő célpontokra várva, nyugodtan elmajszol egy szendvicset, mintha ez teljesen természetes lenne, egyszerűen vérfagyasztó, úgy, ahogy van. Ám ezzel szemben a történet elején láthatjuk, ahogy például a feleségének is egy ponton próbál megnyílni sötét gondolatairól, ám a nő, de úgy általánosságban teljes környezete részéről is masszív ignoranciát és közönyt tapasztal. Vajon, ha valaki rendesen meghallgatta és odafigyelt volna Bobby-ra, akkor mindez meg sem történik? Ki tudja? Ám a másik ok, amiért még sem akarták annyira kibontani az ő karakterét szintén elég egyszerű és prózai. Hiszen ennek a történetnek nem Bobby a főhőse, hanem a főgonosza, sőt, még inkább a szörnyetege. Ő a modern szörny, aki fenyegetést jelent a társadalomra. A valódi főhős vele szemben pedig az öreg horror színész, Byron Orlok, a régi világ hamis szörnye.

És itt ezen a másik szálon a film beemel egy enyhén meta témát is, hiszen Orlok karakterén keresztül magának a horror műfajnak az alakulását láthatjuk. Byron Orlok a régi, klasszikus horror megtestesülése, erről árulkodik már kapásból a neve is, ami az eredeti 1922-es Nosferatu Orlok grófjából eredeztethető. És ha ez nem lenne elég, maga a legendás Boris Karloff játssza őt, és ezt a karaktert mintha csak rá írták volna. Karloff konkrétan saját magát játssza ebben a filmben, csak a neve más, de egyébként a karakter múltja és életútja teljesen rímel a színész valódi karrierjére. Sőt, még Karloff két korábbi filmjéből is játszanak be jeleneteket, mintha Orlok korábbi munkáit látnánk. Így Karloff-nak egyáltalán nem is volt nehéz azonosulnia ezzel a szereppel, ráadásul talán nem túlzás kijelentenem, hogy ez lett az ő igazi hattyúdala. Ez a szerep a teljes munkásságát és annak szellemiségét magában foglalta, emellett Orlok megfáradságában és karrier végi állapotában talán Karloff akkori valódi helyzete is tükröződhetett. Maga a karakter nagyon méltóságteljes, és érződik benne egy letűnt kor ragyogása és egy élet bölcsessége. Még a megfáradt pillanatain is átszüremlik egy kis vidámság és játékosság, Karloff pedig fantasztikusan kelti életre ezt a remek figurát. Ám a színészen kívül maga a műfaj is megtestesül ebben a szerepben, hisz Bogdanovich rajta keresztül reflektál a horror változására. A modern világ kegyetlenségeinek árnyékában a klasszikus horror idejétmúlttá és unalmassá, esetleg nevetségessé vált. Így érez magával kapcsolatban Byron Orlok is, aki nem találja már a helyét ebben a modern és brutális világban. És ezen keresztül mutatkozik meg, hogy a történet milyen okosan van felépítve, hiszen a két történetszál, Bobby és Orlok útja végig reflektál egymásra, és szép lassan össze is érnek a cselekmény előrehaladtával. A klasszikus, gótikus horror, és a modern, realisztikus, brutális és értelmetlen borzalom. A film varázsa, szemben a valóság brutalitásával. Ez a két történetszál egyedül önmagukban is nagyon erősek és értékesek, de ahogy szép fokozatosan összeérnek, úgy lesz egyre nagyobb a feszültség, ami aztán egy hihetetlenül katartikus végkifejlethez juttat el minket.

Ez a remek történetvezetés jól példázta az akkor még pályakezdő Peter Bogdanovich tehetségét, akinek ez volt az első filmje. Bogdanovich rendezőként és íróként is jegyzi a mozit, és mindkét fronton bizonyította, hogy milyen jól ért a történetmeséléshez. Rendezése és a karakterei iránt tanúsított érzékenysége már akkor a legnevesebb kollégáihoz volt hasonlatos. Az ifjú titánnak pedig nem más biztosított lehetőséget a film elkészítéséhez, mint Roger Corman. A neves producer azt mondta az ifjú rendezőnek, hogy olyan filmet csinálhat, amit csak akar, viszont volt két kikötése. Először is fel kellett használnia pár jelenetet és vágóképet Corman egyik korábbi munkájából, A terrorból (amiben szintén szerepelt Karloff), illetve fel kellett bérelnie Boris Karloff-ot két napra, ugyanis a színész egy korábbi szerződése miatt még két forgatási nappal tartozott Corman-nek. Karloff-ot viszont annyira lenyűgözte a forgatókönyv, hogy megtagadta a fizetést a lekötött két napért. Végül összesen öt napot dolgozott a filmen. Karloff egyébként a film forgatásának idején 80 éves volt és rendkívül rossz volt az egészségi állapota. Előrehaladott tüdőtágulásban és reumás ízületi gyulladásban is szenvedett, betegsége fő oka azonban tüdőgyulladás volt. Végül ez utóbbi okozta a színész halálát 1969 február másodikán. A filmben használt bot nemcsak a karakteréhez tartozott, hanem Karloff valóban képtelen volt rendesen járni vagy lábra állni a botja nélkül, és a felvételek közti időt is tolószékben töltötte. Lábainak gyengesége több jelenetben is jól látható. Szerencsére a színész még elég sokáig élt ahhoz, hogy lássa a kész filmet, és élvezze a játékáért kapott jól megérdemelt elismerést.

A Célpontok egy fantasztikus film, ami sokkal több figyelmet érdemelne, és nemcsak Bogdanovich és Karloff személyei miatt, hanem mert egy kiválóan elmesélt, nagyon fontos témákat feldolgozó történetet tár elénk. Mind a valódi világ borzalmai, mind pedig a horror műfajára való reflektálás olyan témák, amik a mai napig relevánsak és érdekfeszítőek a közönség számára, ráadásul ennek a két témának az ilyen ízléses vegyítése példaértékű. Egy elfeledett klasszikusról van szó, amit minél több embernek ismernie kéne.

IMDb