Köszönjük a kritikát, Hoppancsnak!

Kell egy csapat

The Alienist 1-3.

A január 22-én indult The Alienistben nem csupán a gyilkos jár a londoni Hasfelmetsző Jack nyomában, de az 1896-os New York fénytelen, sejtelmes légköre is a brit fővárost idézi. E rideg közegben a gyermekkorú fiúprostik kibelezése csak néhány embert érint meg, de talán az ő szövetségük lesz a fuvallat, amely kicsit oldja a nyomasztó ködöt.

Őrült gyilkosok fejébe mászni jó, legalábbis addig, ameddig ezt kockázatmentesen, a televízió előtt tehetjük. Számtalan film és sorozat nyújtotta már ezt az élményt, a legfrissebbek közé tartozik a profilozás hetvenes évekbeli kialakulását feldolgozó Mindhunter. Utóbbinál majdnem egy évszázaddal korábban játszódik a The Alienist (az alapjául szolgáló Caleb Carr-regény nálunk A halál angyala címen jelent meg), olyan korban, amikor még a pszichológia és a kriminalisztika sem tartott ott, hogy egy-egy renitensen kívül bárkit izgattak volna az elmebeteg bűnözők motivációi. Dr. Laszlo Kreizler (Daniel Brühl) elmeorvos (régies angol szóval: alienist) személyében éppen egy ilyen renitenst ismerhetünk meg.

A modern szemléletű lélekbúvárt egy korábbi páciensének tragédiája ösztönzi nyomozásra. A kis Benjamint azért vitték el hozzá, mert szeretett volna úgy öltözni, mint a nővére, majd nem sokkal azután, hogy Kreizler eloszlatta a szülők aggodalmait, a gyereket valaki testvérével együtt brutálisan kivégezte. Benjamin esetére kísértetiesen emlékeztetnek a három évvel későbbi gyilkosságok, amelyek áldozatai ezúttal lenge ruhácskában csábító melegprostituáltak. Kiskorúak, akiket a társadalom eléggé megvet ahhoz, hogy az életük olcsó, a haláluk pedig könnyedén eltussolható legyen. Különösen akkor, ha a vizsgálódás magasabb köröket is sértene. Az elkövető leleplezéséhez dr. Kreizler olyan partnereket gyűjt, akik hozzá hasonlóan kilógnak a környezetükből.

Már az elején nyilvánvaló, hogy a korszerű nyomozás és pszichológia kezdeteit is érintő mű nem csupán A sebész krimiváltozata, hanem több napjainkban játszódó szériából is tartalmaz csipetnyit. Segítségével egy-egy pillanatra belekóstolhatunk, milyen lett volna a XIX. századi Helyszínelők, a Dr. Csont vagy akár a Hannibal, miközben az ódon eszközökkel olyan szereplők dolgoznak, akiknek szellemisége és problémái nagyon is maiak. Az épülő metropoliszban a nyomorgók lehetetlen érdekérvényesítése, a szexizmus, a zaklatás, a szexuális kisebbségek kitaszítása még általános norma, de a traumák személyiségromboló hatását, vagy a rendőrök korrupcióját és „túlkapásait” sem szokás túlgondolni.

Miközben Kreizlerék éppen e felfogással mennek szembe, hagyományosan felépülő, átlagosan izgalmas thrillert láthatunk, precízen adagolt információcseppekkel, a megcsonkított és feltrancsírozott hullák naturalista ábrázolásával. A nézőt elsősorban nem ez, vagy a néhány szolid jump scare szögezi majd a székhez, hanem a főhősök lélektana és kapcsolatuk dinamikája.

Az elmeorvos csapata a harmadik epizód végére szépen összeáll, és az ellentétek dacára is megbonthatatlannak látszik. Sara Howard (Dakota Fanning) rendőrségi titkárnő, John Moore (Luke Evans) a New York Times illusztrátora és Theodore Roosevelt (Brian Geraghty) rendőrfőnök bevonásával igyekszik kideríteni az igazságot, ami mintha senki mást nem érdekelne. A maguk módján mindannyian magányosak és meghaladják a korukat. Kreizlert ironikus módon azért sarlatánozzák le, mert nem hisz a „bolondok” hideg vízzel való lelocsolásában és nem hív ördögűzőt a kislányhoz, aki néha magához nyúl „ott lent”. Ma már fordítva lenne. Rooseveltet a megvesztegethetetlen volta és reformelképzelései miatt nevetik ki a kollégái, Miss Howardot pedig egyetlen női alkalmazottként neme bélyegzi meg az őrsön. Moore világmegváltó elvek hiányában kakukktojásnak tűnhet, ám ő is szenved az el nem fogadástól.

Daniel Brühl tökéletesen ábrázolja a kifelé mindig higgadt, fürkésző tekintetű Kreizlert, akit a szakmája iránti szenvedély mellett a bűntudat is hajt. Meggyőződése, hogy a gyilkossal való azonosulás elkerülhetetlen a bestiális tettek felderítéséhez, ez viszont önelemzés nélkül nem megy. Másokat kioktat arról, hogy muszáj szembenézniük a démonaikkal (a tükörbe pillantás visszatérő szimbólum), de a harmadik rész azt is feltárja, ő miért kénytelen erre mindennap. Leendő bajtársai gyengeségeit is gyorsan kiismeri, ha kell, könyörtelenül kihasználja, Johnt már szinte pofozózsáknak tekinti. Az önbizalmat színlelő, feszültségtől és szorongástól majd’ szétrobbanó Sarával viszont nem véletlenül érez azonnal rokonságot. Sajátos agglegényélete, amit volt kezeltjeivel oszt meg, további kérdéseket és feltételezéseket szül. Otthona - terápiás intézetéhez hasonlóan - egyfajta menedékhely a mentális betegeknek, de érezhető, hogy ő is rászorul erre a családpótló közösségre. Brühl a második epizódban nyelvérzékét is megvillantja, amikor a német-magyar származású Laszlo magyarul szégyeníti meg az őt istentelenséggel vádlókat.

Dakota Fanning már az első percben megkedvelteti Sarát, akit bár megrémít a férfiak közeledése, mégis önként veti magát közéjük, hogy megmutassa, milyen kemény. A határozott feminista álarca olykor csálén áll a sebzett fiatal lányon, aki Kreizlert egy kicsit önmagára emlékezteti. Sokatmondó a jelenet, amelyben Sara egy ismerős hölggyel társalog, és már majdnem feloldódik, amikor hirtelen ismét szembesülnie kell azzal, hogy mennyire mások a vágyai, mint a többieknek, azaz „minden lánynak”. Kreizler iránti vonzalma ezek után nem meglepő, de nem is veszélytelen.

Szegény John Moore két tűz közé szorulva kénytelen elviselni, hogy a páciensekkel kíméletes és együtt érző Kreizler és az öntudatosságát fitogtató Sara felváltva üti-vágja verbálisan. Luke Evans hihetően hozza az alkoholista, prostizós férfit, aki szabados életvitele ellenére gyermeki naivitást és ártatlanságot sugároz. Ő az, aki leginkább kimutatja érzelmeit, még ha ezt meg is torolják rajta.

Az ígéretes hármashoz csatlakoznak az Isaacson testvérek, akiket haladó módszereik mellett zsidó származásuk miatt is kinéznek az ír katolikus többségű rendőrségről, valamint Kreizler és Moore harvardi ismerőse, Roosevelt, akinek alakja most még háttérbe szorul. A nyomozó társaságról néha a Vesztesek Klubjára asszociálhatunk, hiszen mind „defektesek”, és mintha az egész Földön egyedül lennének a gonosz elleni harcukkal. Ez a gonosz egyelőre arctalan, feltehetően sérült elmebeteg, aki néha olyan közel kerül az utána szaglászókhoz, mint őhozzá a fekete macska, amely belsőségek sütögetése közben bámulja.

Az itt-ott beszivárgó komikum is elsősorban hőseink szociális ügyetlenségéből és a kényes ügy miatti konspirációkényszerből adódik. Gondoljunk csak a nagymamájával élő Moore „randijára”, az operában tartott munkamegbeszélésre vagy arra, ahogyan az „összeesküvők” a vacsora mellett elemzik a holttestek állapotát és a szemkivájásra használt kést. Sean Young és Grace Zabriskie eddigi vendégszereplése is az abszurd humort szolgálja.

A borzongató atmoszférát támogatja a cselekmény télre helyezése, és az ebből adódó álladó sötétség vagy legfeljebb félhomály, mintha New Yorkban soha nem sütne a nap. A magyar közönség számára néhány ismerős budapesti helyszín ronthatja, színházszerűvé teheti az egyébként szép összhatást, de ez nem hiba. Annál inkább azok a néha felesleges, szájbarágós mondatok, vagy az ordító ír akcentusú Connor rendőr (David Wilmot) karaktere, aki olyan rasszista, korrupt és lelketlen, mint amilyen vörös és sűrű a bajusza.  E túlzások nélkül is átjön, mit üzen a The Alienist az ellentmondásokkal, melyek a régi és új rendőrfőnök, a születő nagyváros és a bevándorlónegyedek világa, Kreizler modern intézete és a középkorban ragadt őrültek háza között feszülnek. A remekül megválasztott színészek pedig elérik, hogy ne csupán a nyomozás sikeréért, hanem - a harmadik rész végére az eddigi legkomolyabb érzelmi sokkon átesett – csapat jövőjéért is őszintén szorítsunk.