Dana, David és Lucas vidékre költözik, egy mindentől elzárt hatalmas ódon házba, hogy új életet kezdjen. (Milyen eredeti...) Dana súlyos depresszióval küzd, és férje úgy véli, mindannyiuknak sokkal könnyebb lenne, ha kiszakadnának az eddig zajos városi életükből, és inkább egymásra koncentrálnak. (Ilyet sem hallottam még...) A nő ráadásul építész, így adott a lehetőség, hogy ezt a hatalmas ódon kúriát a saját szája-íze szerint felújítsa. Talán a munka segít elterelni a gondolatait az őt ért tragédiáról. Azonban a ház súlyos titkokat rejt. (Micsoda meglepetés...) Dana furcsa hangokat hall, alakokat lát, folyamatosan elveszíti az időérzékét, és kezd egyre inkább megőrülni. Vajon mindez csak az ő fejében él, vagy a ház szellemei kerítették hatalmukba? (Ez meg aztán még eredetibb...)
Komolyan, ez a film annyira üde, színvonalas, súlyos kérdéseket feszegető és a kísértethistóriákat egy új szemszögből bemutató film, hogy ritkán látunk ilyet. A megoldása és a történet felrajzolása olyan újszerű és eredeti, hogy szavakat nem találok rá. Hogy miért nem találok rá? Mert ez nem az a film. Ez a film inkább egy hatalmas nagy ásításba forduló nyöhhh… Istenem, de untam az egészet! A másfél órában igazából nem történik semmi, és az sem jó benne. Ott van példának okáért a The Amityville Horror: A rettegés háza, na, ott is hasonló a forgatókönyv, de könyörgöm, attól a filmtől megugrottam ültömből, ezen meg majd elaludtam. Pedig a család drámája tényleg nagyon erős, talán az egyik legerősebb, amit el tudok képzelni, de ezzel ki is fújt a dolog.
Kate Beckinsale teljesen jól alakítja a megtört lelkű anyát (csak a szőke hajat felejtsük el, mert nagyon nem áll jól neki), és látszik, hogy igyekszik mindent kihozni ebből a szerepből, amit csak tud, de ez bizony édeskevés. Tudom, hogy milyen jó színésznő, az egyik kedvencem tőle a Stonehearst Asylum, csak éppen ott volt történet, volt csavar, volt feszültség, tehát volt mit néznem. Ezzel szemben itt van egy összetört anyánk, egy cuki kissrácunk, meg az érzelmi elfojtáshoz jól értő apukánk és egy nagyon ingatag lábakon álló szellemhistóriánk.
A film címe azokat a titkos szobákat takarja egyébként, ahová a jómódú családok elzárták a világ elől a defektes gyermekeiket. Ezeket hívták szégyenszobáknak. Dana is egy ilyenre akad rá, majd jönnek a rémálmok, a látomások, a hangok, meg a kiborulás. Szóval minden klisés istennyila, amitől azt hiszik, hogy majd bekattan a néző is. Ez még hagyján, de azt nem értem, hogy David karakterével miért nem foglalkoztak egy fikarcnyit sem?! Ő csak ott van, viháncol a gyerekkel, néha megkérdezi az asszonyt, hogy szedi-e a gyógyszereit, elutazik, visszajön, és aztán olyan istentelenül idióta reakciókat ad a kialakult helyzetre, hogy arra szavak nincsenek.
Spoiler következik, mert nem bírom. {spoiler}Dana egy ponton nem tudja már megkülönböztetni a valóságot a képzelettől, és ezért majdnem megöli a gyerekét kalapáccsal. A pasi reakciója meg annyi, hogy kiabálva elviszi a gyereket, és semmi! Hát minimum háromszor pofon kellett volna csapni a nőt, hogy mégis mi a fenét képzelt?! Azt sem nagyon értem, hogy miért vannak egyáltalán együtt?! Vagy ha már együtt vannak, miért csak a nő szenved, a pasi miért nem? Neki nem lehetnek érzelmei? Ő nem lehet dühös, nem neheztelhet a feleségére? Mióta lettek a férfiak biodíszletek? Egy ilyen történetben ez egyszerűen megengedhetetlen.{/spoiler}
Na és akkor még ott van a falubéli bájgúnár, aki mellesleg asztalos, és két cigiszünetben megpróbál bemászni Dana ágyába. (Oké, oké, Beckinsale tényleg dögös, ezt legalább megértem.) Hogy a nő miért bízik meg benne, hogy egyáltalán minek tették a filmbe, és mi lett vele, az nem számít. A lényeg, hogy ülhet az erkélyen, cigizhet, és vigyoroghat azzal a halálfejhez hasonlító bamba, önelégült pofájával. Legalább a Lucast alakító kisgyerek nem volt idegesítő, és ennél a filmnél már ez is valami.
Gyenge, gyenge, gyenge, gyenge. Mondtam már, hogy ez a film gyenge? Félelmetes, az igaz, csak éppen félelmetesen unalmas és semmitmondó. Maximum akkor akarnám megnézni ezt a filmet még egyszer az életemben, ha álmatlanságban szenvednék, mert altatónak kiváló. Be is kellett utána dobnom egy jó erős kávét. Hatalmas csalódás ez nekem D. J. Carusótól, akinek a Disturbiát köszönhetjük, az egyik nagy kedvencemet. Caruso, amilyen eredeti tudtál ott lenni, most pont annyira voltál egy ötlettelen klisékirály. Szóval, ha aludni akartok egy jót, akkor hajrá, nézzétek meg a The Disappointments Room című esti mesét, mert altatónak még elmegy.
4/10