A klasszikus rémek mindig fontos helyet foglaltak el az emberiség kollektív tudatában. Beszéljünk akár a teliholdkor átalakuló vérfarkasról, a vérre szomjazó vámpírokról vagy éppen a zsidó mitológia góleméről esetleg a holtak darabjaiból összevarrt szörnyetegről, mindannyian megtestesítenek valamit. A félelmeinket. Félelmeinket a haláltól, a vadon ismeretlen árnyaitól vagy akár attól, hogy nem tudjuk irányítani a sorsunkat. Se a sajátunkat, se a szeretteinkét. A félelem pedig lassú méreg, olyan, ami az elmét is képes megbomlasztani. Számtalan alkotót ragadtak magukkal a hasonló érzések az évszázadok során, kreativitásuk pedig kézzelfogható valósággá varázsolta a baljós sejtelmeket, ezáltal lehetőséget biztosítva azok legyőzésére is. Mary Shelley klasszikusa – A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz – vagy Bram Stoker Drakulája tökéletes példái ennek. Felszabadítanak, elgondolkodtatnak és képesek arra, hogy formálják személyiségünket is. Meséik bár nagyon misztikusnak és idegennek hathatnak, mégis rendkívül emberiek és arról regélnek, mi valójában kik vagyunk, és mit vagyunk képesek feláldozni azért, amire olykor megszállottan vágyódunk. Ilyen klasszikus Herbert George Wells 1897-es science-fiction regénye, A láthatatlan ember is. Történet egy tudósról és arról, hogy munkássága szinte isteni hatalommal ruházza fel. Elgondolkodtató mese, arról, hogy az erővel nem csak élni, hanem visszaélni is lehet, azért pedig mert hozzájutottunk kamatostul meg kell fizetnünk. Az ír író művét sokszor feldolgozták már kezdve az 1933-ban bemutatott azonos című filmen át egészen a 2000-es Árnyék nélkülig, a filmesek pedig elérkezettnek látták az időt egy újabb mozi megalkotására.

Cecilia Kass-nek (Elisabeth Moss) sikerül elmenekülnie mérgező kapcsolatából. Párja a tehetséges tudós, Adrian Griffin (Oliver Jackson-Cohen) kihasználta a nőt, magához láncolta, bántalmazta és életének minden percét irányítani próbálta. Cecilia szökése után a férfi öngyilkosságot követ el és végrendeletében vagyonának örököseként a nőt jelöli meg, aki azonban gyanakvó. Túl jól ismerte zsarnokát ahhoz, hogy higgyen abban, hogy élete végre megváltozhat. Aggodalmai pedig valósnak bizonyulnak, mivel a tudós felfedezésének köszönhetően olyan hatalom birtokába jut, hogy szinte bármit büntetlenül megtehet, egyetlen célja pedig az, hogy bosszút álljon egykori párján…

Leigh Whannell, a remek Upgrade rendezője, pedig ezúttal is jó munkát végzett és kellemesen feszült pillanatokat élhetnek át azok, akik jegyet váltanak a filmre. Elisabeth Moss tökéletes választásnak bizonyult a meggyötört hősnő szerepére, akárcsak Oliver Jackson-Cohen, aki nagyon jól formálja meg a nárcisztikus tudóst. A vizuális effektek is kifejezetten tetszettek. De…

DE… Sajnos a valódi feszültségek nagy részét a trailer megmutatja, ez azonban még a kisebbik baj lenne, hiszen találkozhattunk már hasonlóval. Nem ez az első eset és sajnos nem is az utolsó. Számomra a legnagyobb csalódást maga a koncepció okozta. Az „őrült zseni” helyett ezúttal – a mai kor társadalmi és politikai elvárásainak megfelelően – az áldozat, Cecilia, szemszögéből követhetjük az eseményeket. Hallhatjuk életének történetét, láthatjuk szenvedéseit és harcát saját maga és a szinte érzékelhetetlen veszély ellen. Kétségkívül súlyos problémákat feszeget a film. A családon belüli erőszak komoly dolog és Adrian karaktere tipikusan az az ember, aki – bár nem gondolnánk róla – mindenre képes lehet a zárt ajtók mögött. A láthatatlan fenyegetés pedig akár még mély allegóriaként is értelmezhető lehetne, de sajnos nem éreztem azt a kicsit több mint két órás játékidő alatt, hogy ez lett volna a valódi cél. Adrian manipulatív és kegyetlen természetéből szinte semmit nem ismerünk meg igazán. Történeteket hallunk, majd később szembesülünk támadásokkal is, de ez szerintem súlytalanná teszi a film antagonistáját. Szívesen láttam volna – akár flashbackek formájában is – a szereplők közös életének pillanatait. Nem azért, hogy lássam Cecilia megpróbáltatásait, hanem, amiatt, hogy jobban át tudjam érezni a küzdelmét. Számomra így ez kevésnek bizonyult. Annak fényében is szomorú ez, hogy a hősnő harca és „megdicsőülése” viszont szinte semmit nem bíz a néző fantáziájára. Az alkotás utolsó harmadában válik egy lelki roncsból harcos amazonná. Miért? Attól félek, azért mert így kell lennie. Nincs fokozatosság, nincs igazi katarzis. Ezt vagy elfogadja a néző, vagy nem…

A láthatatlan ember a változásról szól. Végleges és valószínűleg visszafordíthatatlan változásról, olyanról, ami képes őrült ragadozóvá változtatni embereket. Ez az igazi varázsa. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi hogy reagálnánk, mi különbek tudnánk-e lenni a hatalom birtokosánál. Ebből a filmből ez hiányzik. Ez a hiány pedig lüktető fájdalmat eredményez. Adrian „változása” nem visszafordíthatatlan, csupán ideiglenes. Őrülete pedig kézenfekvő kell, hogy legyen… Van egy olyan sejtésem, hogy lesz folytatása is a történetnek, hiszen a lezárás tálcán kínálja annak lehetőségét. A kérdés az, hogy hová viszik majd tovább a filmet? Szinte biztos vagyok benne, hogy az a változásról fog szólni, de sajnos nem abban az értelemben, ahogy azt horrorrajongóként a nézők elvárhatnák.

A film valószínűleg meg fogja találni a közönségét, a kritikusok és a nézők között egyaránt. Ilyen alkotások kellenek. Nem a valódi érték a fontos. Sokkal inkább a trend és az azáltal sulykolt mondanivaló. Legyen hát. Azonban biztos vagyok benne, hogy ez a téma többet érdemelt volna. Nem lett tehát borzasztó mozi A láthatatlan ember. Egy közepes alkotás született, amit sajnos nem a valódi érdemei alapján fognak megítélni. Véleményem szerint úgy kellene és az alábbi pontszám azt tükrözi.

6/10

IMDb | mafab