Rengeteg Stephen King adaptációt láttam már. Sőt, ha jobban belegondolok, akkor nincs nagyon olyan film, amit a Mester műveiből csináltak és én ne néztem volna meg. Mostanában persze csak úgy záporoznak a King feldolgozások és tényleg jobbnál-jobb filmeket tettek le a filmesek az asztalra. Azonban én úgy gondolom, hogy habár tényleg imádom az újabb adaptációkat, de senki nem tudja úgy filmre vinni King történeteit, mint Frank Darabont. Számomra pedig minden idők legjobb feldolgozása a mai cikkünk tárgya, vagyis A remény rabjai.
Andy Dufresne-t kétszeres életfogytiglanra ítélik felesége és annak szeretője meggyilkolásáért. A Shawshank börtönbe kerülve egy teljesen más világba csöppen. Itt megismerkedik Ellis Boyd Redding-el, vagyis Red-el és hamarosan szoros barátságot kötnek. Andy egyre inkább megtalálja a helyét a börtön falai között, de aztán történik valami, ami alapjaiban forgatja fel a világát.
A történetről igazság szerint nem érdemes többet írni és nem is nagyon tudnám rendesen megfogalmazni, hogy pontosan, mik is történnek a börtön falai között. Pontosabban, leírni éppen le tudnám, csak nem lenne semmi értelme, mert a szavak nem adnák vissza azt, amiről ez a film szól. Az alaphelyzet ugyanis végtelenül egyszerű, ugyanakkor van benne három olyan csavar, amiktől az állunk a padlón koppan. A remény rabjai egy szívbemarkoló alkotás, amiben a kétségbeesés és a remény érzése váltakozik folyamatosan. Az események annyira magával ragadóak, hogy el is felejtjük, hogy a helyszín a Shawshank és bizony itt elítéltek vannak, akik súlyos bűncselekményeket követtek el. Amikor pedig már elfelejtenénk, hogy hol vagyunk, akkor mindig történik valami, amivel visszarángatnak minket a valóságba.
Mert ez tényleg egy kemény börtön, kemény smasszerekkel, mocsok igazgatóval és még mocskosabb rabokkal. Andy olyan dolgokon megy keresztül, amik egyenként is leterítenék az embert, ő azonban mégis túléli az egészet. De nem csak túléli az eseményeket, hanem építkezik belőlük és mindig talpra esik. Mindig megtalálja a módját, hogy ne törjön meg. Mert itt ez a lényeg: az, hogy a börtönben is megtartsa azt, aki a bezárása előtt volt. Meg kell maradnia annak az embernek, különben vége az életének. Andy folyamatosan remél. Mellette ott van Red, aki már jó ideje a börtön falai között tudja csak meghatározni magát. Itt kötött barátságokat, itt számít valakinek. A szabályokat betartja, de a reményt már elfelejtette. Esélyt se lát a szabadulásra, de ha látna is, már nem biztos, hogy akarná azt a szabadságot.
A remény rabjai egy elképesztően kegyetlen világot mutat be nekünk és nagyon komoly kérdésekkel foglalkozik. Az egész pedig Brooks történetében csúcsosodik ki. Akkor hangoznak el a nagyon súlyos kérdések és mondatok. Akkor értjük csak meg igazán, mennyire értelmetlen dolog valakit évtizedekre elzárni, majd kiengedni. Valaki fiatalon bekerül a börtönbe és öregemberként távozik a társadalomba. Akik valaha a barátai voltak, már nincsenek és akik most a barátai, azok a börtönben maradtak. Egyedül pedig nem lehet a világban létezni. Szívfacsaró Brooks története, akárhányszor látom a filmet, mindig megkönnyezem ezt a részt.
Illetve az egész filmet, mert tényleg egy lélekig hatoló történetről van itt szó, ami egyetemes igazságokat fogalmaz meg és csodálatos, ugyanakkor kegyetlen emberi sorsokkal és drámákkal ismertet meg minket. Elvégre Stephen King ehhez ért csak igazán. Borzalmas dolgokat mutatnak meg nekünk (még úgyis, hogy sok mindent nem mutatnak meg direktbe, de bőven elég, hogy tudjuk, hogy mi történt), a földbe tipornak, majd felemelnek. A két és fél órás játékidő alatt a lent és a fent váltakozik.
A rendezés mesterien oldja meg a fordulatokat, érzelmi sakkjátékot játszanak a nézőkkel, a színészek pedig eszméletlen jól alakítják a karaktereiket. Morgan Freeman minden szava aranyat ér, a narrálása epikus, mint ahogyan az is, amit kihoz Red karakteréből. De az igazi sztár nem ő, hanem Tim Robbins, Andy szerepében. A férfiban végbemenő változásokat és a személyisége állandóságát egyformán jól hozza, teljesen átlényegül. A kettőjük közötti kémia pedig annyira jól működik, hogy egy percig nem kételkedünk abban, hogy ez a két férfi igazi, mély, örökre szóló barátságot kötött egymással. Bob Gunton és Clancy Brown nagyon jó ellenpáros a korrupt börtönigazgató és a szadista őrvezető szerepében. Mark Rolston meg egyszerűen hányingerkeltő rohadék.
Egy szó, mint száz: A remény rabjai maga a csoda. Frank Darabont kultfilmet tett le az asztalra. Egy olyan filmet, amit bármennyiszer meg lehet nézni, nem von le semmit az értékéből, hogy már tudod a csavarokat benne. Élvezet nézni. Hiába a két és fél órás játékidő, az egész annyira elragadja a nézőjét, hogy észre sem vesszük a hosszát. Hibátlan film, hibátlan adaptáció, korokon átívelő klasszikus, amitől mindig egy kicsit többek lehetünk. Mert a remény igenis jó dolog.
"Elfeledni... hogy vannak a világon olyan helyek, amelyek nem kőből épültek. Hogy van valami... itt belül... amit nem vehetnek el. Nem nyúlhatnak hozzá. Ami csak a tiéd."
Pontszámom: 10/10 (de ha lehetne százat adnék, vagy ezret...)